Századok – 1979
Történeti irodalom - Szmirnov A. Sz.: Bolseviki i kresztyansztvo v Oktyabrszkoj Revoljucii (Ism.: Menyhárt Lajos) 914/V
TÖRTÉNETI IRODALOM 915 vizsgálja, hogy a társadalmi-politikai élet különböző színterein mennyiben sikerült a bolsevikoknak megnyerniük a parasztokat. A kérdésre vonatkozó általános munkák eredményei mellett elsősorban a gazdag helytörténeti irodalomra és a korabeli gazdag sajtóanyagra támaszkodik. Elsőként a párt agitációs- és propagandatevékenységét elemzi. A „Pravda” cikkei alapján kimutatja, hogy a bolsevikok február után a forradalom végigvitelére, demokratikus agrárforradalomra szólították fel a parasztokat, összekapcsolva azt a béke gondolatával. Hangsúlyozták a földmagántulajdon megszüntetését és a kisajátított földek átadását a forradalmi parasztság szervezett erőinek. Az agitációs tevékenység elsősorban a katonák körében folyt, akik hazatérve az agrárforradalom szervezői lettek. A központi pártsajtó mellett vidéki kiadványok és helyi bolsevik szervezetek, falusi sejtek is segítették a lenini parasztpolitika térhódítását. A katonák körében folytatott agitációs és szervező munka fontos fórumát jelentették a forradalmasodó hadseregben létrejött, pártoktól független tömörülések, a zemljacsesztvók, amelyek vidékek és nemzetiségek szerint szervezték az egyenruhába öltöztetett parasztokat. A februárt követő első időszakban - politikai túlsúlyuk tudatában - az eszerek bázisukká akarták tenni ezeket a szervezeteket. Törekvéseikkel szemben a bolsevikok a zemljacsesztvók pártoktól független jellegének megőrzése mellett szálltak síkra. Ettől az irányvonaluktól 1917 őszén sem tértek el, amikor a politikai polarizálódás következtében - igaz, a baloldali eszerek támogatásával - az övék lett a vezető szerep. Természetesen a parasztküldöttek szovjetjeinek megnyerése is fontos feltétele volt a bolsevik befolyás érvényesülésének. A hadseregben és a falvakban folytatott politikai munka eredményességétől függött, hogy a forradalom megfékezésére törekvő Ideiglenes Kormány és eszer-mensevik vezetés eszközeivé, vagy a forradalmi paraszttömegek politikai szervezeteivé váltak a paraszt szovjetek, a baloldali eszerek és a bolsevikok pozícióit erősítve. Az 1917 májusában tartott első összoroszországi paraszt szovjet kongresszust úgy értékeli a szerző, mint ahol nyilvánvalóvá vált az eszer táboron belüli szakadás, kifejezésre jutott, hogy a parasztság földet akar és kész azt forradalmi úton elvenni (földfoglalások). Ezt tükrözte a 242 parasztküldött „követi utasítása”, amelyet a baloldali eszerek tűztek zászlajukra, de amelynek a jelentőségét Lenin is felismerte, s végül is a győztes szocialista forradalom agrárpolitikájának alapjává tette. A parasztság megnyeréséért folytatott politikai harc, a parasztságon belüli osztályharc legfontosabb színterei, amelyek a parasztküldöttek szovjetjeinek orientációját is meghatározták, a parasztkongresszusok voltak. Ezeken a fórumokon ütköztek össze a parasztok radikális elemei a Józanabb” falusi burzsoáziával, állásfoglalásra késztetve a politikai pártokat. 1917 tavaszán általában kompromisszummal zárultak a parasztkongresszusok. A kettős hatalom válsága, a monarchista ellenforradalom veszélye: a Kornyilov lázadás miatt azonban a kompromisszumok egyre kevésbé voltak képesek feltartóztatni az agrárforradalmat, véglegessé vált az eszer párt szakadása. A baloldali eszerek gyakorlatilag a bolsevikok forradalmi irányvonalát követték falun. Újszerű a kismonográfiában, hogy az alkotmányozó gyűlés választási előkészületei keretében kifejtett bolsevik propagandát is elemzi, amely a parasztság támogatását igyekezett megnyerni. A parlamentáris eszköz igénybevételének eredményeiről azonban nem von mérleget, csak néhány helyi vonatkozású adatot említ, amelyek nagyon korlátozott érvénnyel általánosíthatók. Itt tesszük szóvá, hogy a könyvben uralkodó tárgyalási mód — kormányzóságonként veszi sorra a bolsevik politikát és a parasztság politikai törekvéseit — előnyös a helytörténeti kutatások eredményeinek felvonultatása, egy országos igényű kép megrajzolása szempontjából. Hátrányos viszont, mert nem törekszik szintézisre, így leíró jellegű, mozaikszerű minden fejezete. Objektív képet nyújtanak ezek a mozaikok a parasztság forradalmasodásáról, bemutatják azt az éles politikai harcot, amelyet az Ideiglenes Kormány és az eszer-mensevik vezetés, illetve az eszer párt baloldala és a bolsevikok vívtak a parasztság megnyeréséért. De mindezzel nem áll összhangban a szerzőnek az a következtetése, miszerint hiba lenne eltúlozni a baloldali eszerek jelentőségét a parasztság forradalmasításában, s ezáltal a munkás-paraszt szövetség forradalmi, cselekvő politikai tartalommal való megtöltésében. Holott, amikor sorra veszi az egyes kormányzóságokat, minden esetben hangsúlyozza az eszerek befolyását, rámutat arra, hogy a bolsevikok a baloldali eszerekkel együttműködve tudták elszigetelni a mérsékelt vezetőket, s alkalmassá tenni az orosz vidéket a forradalmi proletárközpontok követésére. Ez a könyv egyik legnagyobb érdeme, amely elhomályosíthatná azt a fogyatékosságát, hogy a bolsevik párton belül a parasztsághoz való viszony kérdésében jelentkező nézeteltérésekre nem fordít figyelmet. Menyhárt Lajos
