Századok – 1979
Történeti irodalom - Bismarks Sturz. Zur Rolle der Klassen in der Endphase des preussisch-deutschen Bonapartismus 1884/5 – bis 1890 (Ism.: Gonda Imre) 913/V
TÖRTÉNETI IRODALOM 913 BISMARCKS STURZ ZUR ROLLE DER KLASSEN IN DER ENDPHASE DES PREUSSISCH-DEUTSCHEN BONAPARTISMUS 1884/5 - BIS 1890. BISMARCK BUKÁSA AZ OSZTÁLYOK SZEREPÉHEZ A POROSZ-NÉMET BONAPARTIZMUS VÉGSŐ SZAKASZÁBAN 1884/5-től 1890-ig Von einem Kollektiv unter Leitung von Gustav Seeber. Akademie-Verlag, Berlin 1977. 422. L Bismarck kancellár bukásának története az újkori német történelem egyik legbonyolultabb fejezete. Nem mintha a német történettudomány nem foglalkozott volna ezzel a problémakörrel: A polgári történettudomány részéről G. Ritteren és Eycken kívül is rengeteget írtak és még többet misztifikáltak e kérdés körül. Persze most sem csupán azért, mert személyi változás ment végbe a német államvezetésben, hanem azért, mert ez a változás igen fontos korszakváltást vezetett be: áttérést a német birodalom „bonapartista” korszakából az imperialista fejlődés időszakába. Túlzás nélkül állítható, hogy az újkori német fejlődés ezzel az aktussal érkezett ahhoz a válaszúihoz, amelyen elhagyta az európai nagyhatalmakkal egyenrangú szerepvállalás lehetőségét, hogy olyan feladatot vállaljon, amelyhez hiányoztak társadalmi és földrajzi adottságai. Ha Bismarcknak a birodalom megteremtésén túl voltak bizonyos történelmi érdemei, akkor ezek abban állottak, hogy igyekezett szembe helyezkedni olyan politikai vállalkozásokkal, amelyek Németországot küendíthették abból az európai egyensúlyi helyzetből, amely fennmaradásának legfontosabb feltétele volt. G. Seeber és történészkollektívája (tagjai: Konrad Canis, Heinz Helmert, Wolfgang Schröder, Gerhard Schulze, Walter Wittwer, Heinz Woites) a „Bismarcks Sturz” c. munkában ezt a belső társadalmi folyamatot írja le és elemzi igen nagy történeti anyagra támaszkodva. Az eredmény hiányt pótló a német történeti irodalomban. E munka nyomán ui. világossá válik, hogy a Bismarck által létrehozott és képviselt „bonapartizmus”, - amely alatt a junker konzervatívok és a nagyburzsoázia szövetségén alapuló kormányzati rendszert kell érteni —, hogyan vált minden vonatkozásban túlhaladottá, s miért kellett felbomlania és átadnia helyét az új imperialista rendszernek. Seeberék munkája nyomon követi azokat a legfőbb mozzanatokat, amelyek a bismarcki rendszer bukását előidézték. így — többek között - e junkereknek kedvező vámpolitikának a nagyburzsoázia megerősödésével párhuzamosan bekövetkező tarthatatlansága, amelyet nemcsak a belső gazdasági, de külpolitikai okok (az Oroszországhoz fűződő viszony megromlása) váltottak ki. Ide tartozik a bismarcki „bonapartista” külpolitika kudarca, amely az Angliával kötendő szövetség teljes kilátástalanságát bizonyította be. Végül — de nagyon is nem utoljára — a német munkásmozgalom s ezen belül a német szociáldemokrácia rendkívüli megerősödése, amely az 1889-es tavaszi nagy bányászsztrájkkal a „szocialista törvény” teljes bukását demonstrálta olyannyira, hogy Bismarcknak e törvény hatályának fenntartására vonatkozó törekvésével a burzsoázia, ill. a polgári pártok egy része is kénytelen volt szembe helyezkedni. A bismarcki rendszer túlhaladottá válása így végső fokon arra vezethető vissza, hogy a junker-nagyburzsoá osztályszövetség és pártkartell a burzsoázia politikai nagykorúságának bekövetkezésével talaját vesztette, mint ahogy a könyv megállapítja: „Mint osztályegységnek (Gesamtklasse) sikerült a burzsoáziának mindazon kérdésekben, amelyek gazdasági és profitérdekeit érintették, lépésről lépésre visszaszorítania a feudális gátakat, általában a junkerekkel és Bismarckkal együtt, szükség esetén azonban ezek ellenére is.” Ha a törvényhozási, rendőri, jogi és katonai részletkérdéseket átengedték is a feudálbürokratikus és junker monarchista erőknek - amiből esetenként komoly hátrányaik származtak megvolt ebből a burzsoáziának az az előnye, hogy a munkás mozgalom mai való ellentéteinek elintézését is átengedhette ezeknek az erőknek. Mindez azonban mit sem változtatott azon a tényen, hogy a szélsőségesen konzervatív frakció látta a veszélyt, hogy a burzsoázia bizonyos fokig »hideg úton« érvényesíti újonnan szerzett gazdasági pozícióit politikai befolyásának fokozására, a junkerek politikai főuralmának visszaszorítására . ..” (331. old.) Ezért váltak Bismarck törekvései is tarthatatlanokká, amit a könyv igen világosan így ábrázol: „Mint a burzsoá-junker osztályszövetség kép viselője és kristályosodási pontja, Bismarck a következő formula szerint cselekedett: a junker osztály szociális létének és politikai főuralmának biztosítása; a burzsoázia gazdasági kibontakozásának támogatása. Csakhogy a burzsoázia és a junkerség kiegyezésének hosszú távú érdekei nem állandó jellegű nagyságokon (Größen) alapultak, hanem olyan változó tényezőkön,
