Századok – 1979
Tanulmányok - Lackó Miklós: A 100%. Ideológia; kultúra; irodalom. – Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében 43/I
A 100%. IDEOLÓGIA, KULTÚRA, IRODALOM 87 radikális polgári professzorok, mint Alexander Bernát és Marczali Henrik indexen voltak, ott persze nem lehetett tér Kassák számára. A „konszolidáció”, a burzsoázia fokozatos előretörése a (nagybirtokokkal megosztott) egyeduralom felé ezt a nyomást mindinkább enyhíti. Az irodalom értékelése is mindinkább kezd a háború előtti állapot felé közeledni, és ezzel Kassák számára is mintha valami lehetőség adódnék. De ez a folyamat igen lassú, tele zökkenésekkel és visszaesésekkel. Innen a Kassák szakadatlan ingadozása: hol a kommunista emigráció felé, hol á hazatérés felé orientálódik. Hogy otthon új elfogató paranccsal várták, az kizárólag a magyar burzsoázia és nem az ő fejlődésén múlt. Mert ő maga már megtette az utat a „klasszikusságig”. Már eljutott oda, amit fejlődése elején a „Nyugatinak legfőbb bűnül rótt fel, hogy művészetét „tiszta” művészetnek, művészetnek a művészetért fogja fel. Míg eleinte — mint tipikus irodalmi „forradalmár” — az esztétikában látta a bűnök bűnét, a fejlődés legfőbb kerékkötőjét — ma éppen úgy esztétikát csinál, „tiszta”, tendenciamentes művészetet hirdet, mint akár Alexander Bernát, akár Ignotus. Ha ma — nagyon fanyalogva — méltányolja a forradalmi proletariátus egyes művészi alkotásait is (lásd Potemkin-bírálatát a „Szocializmus”-ban), azt a „tiszta” művészet nevében teszi, minden „tendencia”, tehát minden forradalmi tartalom, minden forradalmi kifejezési eszköz szigorú elítélésével, dicséri, de csak úgy, mint ahogy húsz évvel ezelőtt egy-egy „progresszív” egyetemi tanár, vagy beérkezett költő elismerte, hogy Ady Endre sem nem egészen bolond, sem nem egészen tehetségtelen. Hogy Alexander Bernát és Ignotus visszafogadása után a mai magyar burzsoázia csakugyan befogadja-e Kassák Lajost is, az attól függ, mennyi ideig tart és — a felszínen — milyen szilárd lesz a „konszolidáció”. Mi megállapíthatjuk, hogy nyugodtan megteheti: Kassák Lajosnak az égvilágon semmi köze nincsen a proletárforradalomhoz. Hogy kezdetben úgy látszhatott, mintha valami összefüggésben lenne vele, az, mint láttuk, optikai csalódás, ha társadalmilag szükséges optikai csalódás is volt. Kassák költészete, mint már a megelőző néhány nemzedéké (Reviczky Gyulától Babits Mihályig) a kispolgári intellektuell eligazodni nem tudását, eltévedettségét, hitetlenségét, kétségbeesését fejezte ki a kapitalista fejlődés, a közelgő forradalom számára megérthetetlen forgatagában. És ennek megfelelően Kassák, csakúgy, mint az előtte járt költői nemzedékek, nem a történéseket magukat fejezte ki, hanem saját, egészen szubjektív hangulatait, saját képtelenségét az események valódi összefüggéseit megérteni. Az első időben ez a megnemértés extatikus formákat vett fel: a deklasszált kispolgári intelligencia a proletárforradalomban remélte megtalálni azt a világot, amelyben otthon van. A forradalom utáni korszakban ez a lelkesedés, melynek komoly objektív szociális alapja nem volt, megszűnik, és helyébe a leépített bankhivatalnok imbolygó kétségbeesése, téveteg keresgélése lép: félelem a további deklasszálódástól, lassú belenyugvás a deklasszáltságba, perverz élvezése a deklasszált, felelőtlen, munka és küzdelem nélküli állapotnak. És az alaphang: képtelenség (osztályhelyzetükből adódó képtelenség) felismerni a helyzetet és küzdeni a társadalom megváltoztatásáért. Csak egy verset írunk ide példaképpen Kassák utolsó könyvéből, hogy mindenki előtt világosan álljon ez a lelkiállapot.
