Századok – 1979
Történeti irodalom - Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában (Ism. Nagy László) 904/V
906 TÖRTÉNETI IRODALOM И. Rákóczi Györgyről - a „tékozló fiúról” - röviden szól a szerző, bár elismeri, hogy ,,a hagyományoknak megfelelően ő is támogatta az iskolákat, nyomdákat, áldozott az irodalom, a műveltség ügyéért”. A fejedelem rossz külpolitikai helyzetfelmérése vitathatatlanul súlyos következményekkel járt a magyar história alakulására, amiért a fő felelősség őt terheli. Azonban nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a lengyelországi vállalkozás tervét a legmesszebbmenőkig támogatta például Zrínyi Miklós is, nagy perspektívát látva abban, s így a kudarc felelőssége sem lehet egyedül Rákóczié. Másfelől az is tény, hogy az ő uralkodása idején ,,Erdély sokkal esméretesebb volna az idegen tudós világ előtt, mint Magyarország”, ami miatt talán lehetett volna valamivel részletesebben foglalkozni ebben a munkában II. Rákóczi György művelődéspolitikájával is. Tarnóc Márton az anyanyelvűségi programról szólva utal arra, hogy a magyar nyelv a középkortól a 17. századig olyan utat tett meg, „amely út szerencsésebb történelmi körülmények között előbb vezetett volna el egy olyan irodalmi felvirágzáshoz, mint amilyent a 19. század felmutathat”. E fejezet keretében a szerző foglalkozik a prédikátorokkal és a politikus renddel, valamint az anyanyelvűség és az ideológiai küzdelmek kapcsolatával. II. Rákóczi Györgynek a puritánusok elleni fellépése kapcsán megjegyzi: „A puritanizmus sorsa a belső elszigetelődés és bukás lett, de az idevezető folyamatokkal párhuzamosan realizálódott az a meggondolatlan külpolitika is, melynek eredményeképpen Erdély elbukott.” Tarnóc Márton rendkívül érdekes, néhol szinte regényszerűen izgalmas munkájában bő teret kapott az erdélyi irodalom fejlődése. Különösen plasztikusan bontakozik ki előttünk Geleji Katona István, Medgyesi Pál és Alvinczy Péter személye és irodalmi munkássága. A világi próza ismertetése keretében mindenekelőtt a levelekkel foglalkozik, külön kiemelve Bethlen Gábor levélírói kvalitásait. Sorait olvasva ismételten elgondolkozhatunk azon: ez a hiányos iskolázottságé és fölöttébb hányatott ifjúságé, a katonaéletet mindenekfölött kedvelő történelmi személyiség vajon mikor és hogyan csiszolódott a nyelv „hivatott művészévé” is? Valóban üstökös volt ő a magyar história egén, akit „öreg” Rákóczi György még saját dicsősége tetőpontján is „szegény idvezült urunk”-nak nevezett, aggodalmasan meghagyva végrendeletében: nehogy az ő temetési zászlója a Bethlenénél „lisztesebb és pompásabb” legyen! A szerző rendkívül érdekesen elemzi a magyarországi és az erdélyi államelméleti irodalom közötti különbséget. A magyarországi politikaelmélet-írók többsége nem az idegen, Habsburgabszolutizmus igazolását tekintette feladatának, hanem éppen ellenkezőleg, a királyi hatalom korlátozását a rendek érdekében. Ezzel szemben Erdélyben, ahol nemzeti fejedelmek uralkodtak, „a sztoikus államelmélet betöltheti eredeti hivatását” és „igazolójává lesz a szinte korlátlan fejedelmi hatalomnak”. Talán nem ártott volna röviden rámutatni arra is, hogy a gazdaságilag és társadalmilag még a magyarországinál is elmaradottabb viszonyok között élő fejedelemségben milyen bázisokra alapult ez a valóban korlátlan fejedelmi hatalom? Ennek kapcsán ugyanis érdekes párhuzamot lehetett volna vonni a korlátlan fejedelmi hatalom igenlése és a török megítélése között, hiszen az erdélyi uralkodói hatalom fo bázisa - legalábbis meglátásunk szerint — a szultáni elismerés és az ebből származó támogatás volt. Méltán kiemelt helyet kapott Tarnóc Márton könyvében Apáczai Csere Jánosnak, az enciklopédia szerzőjének „fájdalmasan rövid élete”. Életművének, művelődéspolitikai terveinek 17. századi társadalmi életünk csaknem valamennyi problémáját felölelő hatalmas íve, „nagy nevelő egyéniségének puritán sztoikus megvesztegethetetlensége, hatalmas tudása és még hatalmasabb tudásszomja évszázadok távlatából is lenyűgözi a kései utódot” - állapítja meg a szerző értékítélete, amivel a legmesszebbmenőkig egyet lehet érteni. Külön alfejezetet kapott a könyvben Prágai András szerencsi prédikátor kitűnő Guevera-fordítása („Fejedelmeknek serkentő órája”), amely a „legtisztább példa a manierista stílusra” a magyar prózairodalomban. Az erdélyi világi költészetről szólva Tarnóc Márton foglalkozik a fejedelmeket dicsőítő és halálukat sirató énekekkel, az alkalmi versszerzéssel, a szerelmi költészettel és a históriás énekekkel. A továbbiakban a történész-recenzens különös örömmel olvasta az erdélyi történetírásról szóló sorokat, amelyben a szerző a 17. századi erdélyi irodalmi műveltség „legvonzóbb, legtermékenyebb területének” minősíti a történetírást: „Mintha a világi széppróza a költészet visszaszorítottsága miatt felgyülemlett alkotó energiák - olvashatjuk - mind a históriás vérkeringést táplálták, frissítették, erősítették volna.” Jóllehet a recenzens a szerzővel nem egyezően ítéli meg például Kemény János történetírói tevékenységét és hitelét - ez nem gátolhatja meg abban, hogy Tarnóc Márton áttekintését a tárgyalt kor erdélyi historikusairól jó összefoglalásnak tekintse.
