Századok – 1979
Történeti irodalom - Wittman Tibor: Latin-Amerika története (Ism.: Niederhauser Emil) 726/IV
TÖRTÉNETI IRODALOM 727 fejezetét, „Osztályok és etnikai csoportok”: már a címadással is utalt arra, amit azután bővebben ki is fejt, nevezetesen, hogy az etnikai csoportok sok esetben majdnem azonosak az osztályokkal, ami persze bonyolítja a helyzetet, és bonyolítja mind a mai napig az osztály viszonyok világos felismerését, elemzését. Társadalomtörténeti, de egyúttal politikai kérdés is a latin-amerikai személyi diktatúrák, a „caudillismo” fontos szerepe. Wittman mesterien tudja ezt az adott társadalmi és politikai viszonyokból kielemezni. Elöljáróban már jeleztük, de itt ismét ki kell rá térni, hogy Wittman nem országok történetét adja, hanem problémákét. Persze ezen belül már a gyarmati korszak gazdasági és társadalmi fejlődésének a tárgyalásánál áttekinti az egyes, később önálló országokká váló gyarmati egységek sajátosságait. A második részben viszont szakítania kellett a problémák szerinti tárgyalással, itt országok, illetve országcsoportok szerint tárgyalja az esemény történetet, néhány, az országok közti kapcsolatokat, pontosabban háborúkat és konfliktusokat tárgyaló alfejezettel együtt. A harmadik rész tér ismét vissza a problémánkinti tárgyaláshoz, ugyanakkor itt is elemezve, vagy legalábbis felvillantva az egyes országok vagy országcsoportok sajátos vonásait. A politikatörténeti fejezetekben a konzervatív-liberális ellentét bemutatása áll az előtérben a 19. században, ehhez járul a századfordulón radikálisabb, demokratikus pártok megjelenése egyes országokban, s azután a munkásmozgalom megjelenése, szerepének, súlyának a növekedése. Wittman Tibor helyesen ismeri fel ebben a jövő felé mutató újat, ugyanakkor sohasem esik bele abba a hibába, hogy a ténylegesnél jelentősebbnek mutassa a mozgalmat már kezdeti szakaszaiban. Mindig reálisan mérlegeli ezt a szerepet, a kor lehetőségein belül. Természetes persze, hogy a forradalmi mozgalmakat valamelyest részletesebben tárgyalja, így különösen a mexikói forradalmat, bár ezzel kapcsolatban talán meg lehet kockáztatni azt a kritikai észrevételt, hogy a munkásmozgalom és a paraszt mozgalom konfliktusát mintha túl egyszerűen magyarázná azzal, hogy az áruló álmunkásmozgalmi vezetők hibájából történt az összecsapás. Nagyon sok anyagot gyűjtött össze Wittman Tibor. Néha talán túl sokat is, az eredeti, népszerűsítő célhoz képest. Viszont éppen ez az adatgazdagság teszi munkáját nemcsak egyéni szintézissé, hanem egyúttal a kérdéskör nagyon jól használható kézikönyvévé, amelyből még egy-egy ország történeti fejlődése is pontosan kiolvasható, ha a könyv használójának éppen ez volna a fontos. Persze, valamiféle, ha nem is nagyon részletes tárgymutató, az ilyen jellegű felhasználást megkönnyítette volna, ha összeállítása nem is olyan munka, mint a meglévő, nagyon hasznos névmutatóé. Hadd utaljunk ezzel kapcsolatban a könyv végén található, az első kiadáshoz képest - nyilván Änderte Ádám munkájának eredményeként - erősen bővített bibliográfiai tájékoztatóra. A térképvázlatok és a jól megválasztott illusztrációk még instruktívabbá teszik a kötetet. Éppen a nagy adatgazdagságot igyekezett a szerző eredményesen ellensúlyozni azzal, hogy gyakran emleget anekdotákat, apró történeteket, amelyek mégis igen lényeges mozzanatokat világítanak meg, s egyúttal megkönnyítik az olvasást. Ahol módja van rá, magyar vonatkozásokat is beleolvaszt tárgyalásába, pl. amikor a 48-as emigráns Rosti Pál 1857-es úti élményeiből idéz, többek között éppen ilyen történeteket. Elkerülhetetlen, hogy az olvasó össze ne próbálja vetni ezt a munkát Wittman Tibor másik nagy, magyarul megjelent szintézisével, a „Németalföld aranykoráéval. A néhány évvel korábbi mű ugyanazokkal az erényekkel rendelkezik, mint az itt tárgyalt: nem egyszerű összefoglalás, hanem az egész kérdés egyéni szempontú Összegezése és kifejtése, ugyancsak számos részletében Wittman egyéni forráskutatásai alapján. Egy vonatkozásban azonban a „Latin-Amerika története” felül is múlja, ez pedig a stílus, a megfogalmazás. Wittman Tibor tanulmányaiban, könyveiben, amelyek magyarul jelentek meg, igen feszesen fogalmazott, a jelenségek lényeges vonatkozásaira koncentrált, rengeteg ismeretet tételezett fel olvasói részéről. Sajátos tudományos stílusa nem tette könnyű olvasmánnyá írásait, de aki alaposan át tanulmányozta, sok tudással gyarapodott. A németalföldi könyv ugyan szintén elvben a nagyközönségnek szólt, sok részletében mégis óhatatlanul magán viselte még Wittman Tibor tudományos stílusának a jegyeit. Latin-amerikai szintézise viszont ebből a szempontból is érettebb mű, mert minden tudományos elmélyültsége mellett sokkal inkább tekintettel tudott lenni a szélesebb olvasóközönség igényeire és ismereteire, pontosabban, a témára való tekintettel, ismeretei szinte teljes hiányára. A tárgyalást, mint említettük, a kubai forradalom győzelméig viszi el a szerző, s azt tudja, ami a hatvanas évek közepéig történt. Gyorsan változó korunkban nyilván azt jelenti ez, hogy éppen az 1945 utáni korszak tárgyalásában már nem korszerű, egyszerűen azért, mert közben sok minden történt, s
