Századok – 1979
Folyóiratszemle - Egyed Ákos: Háromszék 1848–1849 (Ism.: Miskolczy Ambrus) 718/IV
720 TÖRTÉNETI IRODALOM a szerző, s a politikai élet s a társadalmi erők küzdelmeinek árnyalt bemutatása még inkább megerősíti, hogy a kortársaknak mennyire igazuk volt, amikor Berdét az „egyedül lehetséges ember”-nek tartották. S éppen a történeti személyiségek szerepének a bemutatása hozza közel hozzánk az egész társadalom, a falvak népének heroikus ellenállását. Látjuk, mit vállaltak és miért, amikor a közösségi összetartozás talán legértékesebb szimbólumait, a harangokat, beolvasztásra feláldozták. S korántsem hat elvont igazságként, hanem az olvasó által végiggondolt következtetésnek is, amikor a szerző azzal zárja fejtegetéseit, „hogy az önvédelmi harc társadalmi-politikai és technikai feltételei nem a semmiből alakultak ki egyik pillanatról a másikra, ahogyan a romantikus történelemszemlélet állította, hanem a társadalmi erők és csoportok, egyes kiemelkedő vezetők harca nyomán valósultak meg. Ennek eredményeként létrejött a társadalmi erők szövetsége, egységes fellépése, ami biztosította, hogy az önvédelem elhatározása ne legyen megalapozatlan lelkesedés, vagy egyszerűen a kétségbeesés következménye, hanem józanul a viszonyokhoz mérten jól előkészített forradalmi tettel Szerencsés megoldásnak kell tartanunk azt is, hogy a szerző vizsgálódásait kitérj észtét te 1849-re is, amikor Háromszék újra bekapcsolódhatott a forradalmi felszabadító háborúba. A hadműveletek s a katonai vezetés összetételében bekövetkezett változások bemutatása mellett a szerző részletesen foglalkozik az agrártársadalomnak a jobbágyfelszabadítás után napirendre került kérdéseivel, a volt úrbéresek és a földesurak meg a volt határőrök újra elmérgesedő ellentéteivel. Célszerű volt kiterjeszteni a vizsgálódások időhatárát azért is, mert az események kifutása alapot ad, a lehetőségek és a történész által megfogalmazható követelmények szembesítése útján - a múlt reálisnak tekinthető értékelésére. Ezért tudja a szerző a háromszéki fejlemények jelentőségének bemutatását összeszőni az országos politika szintjén kibontakozó nemzeti megbékélést és összefogást célzó kísérletekkel. A hadműveletek bemutatását azonban túlságosan leszűkíti Háromszékre, s az olvasó alighanem joggal hiányolhatja a hadmozdulatokat is feltüntető térképet. Aligha kell hangsúlyozni, hogy Egyed Ákos könyve mennyire különbözik a történeti valóságot merev sémákkal elszürkítő munkáktól. Mégis úgy tűnik, a magyar liberálisok politikájának motivációját nem egy esetben a megszokottnál jóval árnyaltabban lehetett volna bemutatni. Például a liberálisoknak a székelyekhez intézett május 4-i felhívását a népi mozgalmaktól való félelemmel indokolja. De ez a félelem párosult az ellenforradalmi veszélytől való félelemmel. Hiteles ugyanis Jakab Elek értesülése, hogy Puchner a székely határőrök parancsmegtagadása láttán megfenyegette a liberálisokkal együttműködő gubernátort, hogy a sorkatona sággal együtt a Bánságba vonul és Erdélyt sorsára hagyja, ha a liberálisok nem próbálják a székely elégedetlenséget mérsékelni, s mindez eléggé nyílt célzás volt a forradalmi átalakulást veszélyeztető anarchikus állapotok felidézésére. A Bethlen-Jósika nyilatkozat is értelmezhető másként, mint a konzervatív főnemességnek tett engedmény. Például olyan időleges kompromisszumnak vagy inkább taktikai fogásnak tekinthető, amelyet mindkét fél saját céljai érdekében fogadott el, de elébe vágott a várható konzervatív reakciónak, demoralizálta Jósikáék erdélyi táborát és időt hagyott, hogy előző évi diétán súlyos vereséget szenvedett liberális ellenzék rendezhesse sorait, bázist teremthessen a polgári átalakulást célzó programjához. A jobbágyfelszabadítással kapcsolatban pedig érdemes lett volna hangsúlyozni, hogy a diéta nagyon is rendhagyó módon hajtotta végre a jobbágyfelszabadítást, amikor félredobta a királyi propozíciókat és előzetes uralkodói megerősítés nélkül tűzte ki az úrbéri szolgáltatások megszűnésének dátumát június 18-ra, bár a történet írás inkább a dátum késői voltán szokott fennakadni, ahelyett, hogy a forradalmi tett feltételeit vizsgálná. Egyed Ákos szerencsésen kerüli azt a buktatót, hogy az erdélyi magyar liberálisok tevékenységét ,a nagyobb testvérhaza” liberálisainak politikájának eredményein mérje. Mégis úgy érezzük, hogy a Királyhágón inneni modellt vetíti rá a Királyhágón túli viszonyokra, amikor például azt fejtegeti, hogy a kolozsvári törvényhozás a középnemesség alapvető érdekeit tartotta szem előtt, s így azt érezteti, hogy a liberalizmus bázisa Erdélyben is a középnemesség volt, pedig úgy tűnik, az erdélyi ellenzék gerincét sokkal inkább az arisztokrácia jelentette, s bár jövedelmeit tekintve valóban a magyarországi középnemességhez állt közel, mégis a társadalmi hierarchia csúcsán állt, a középnemesség létszámában, anyagi helyzetében és morális tartásában gyengébb zöme pedig a konzervatív Jósikáék politikájának lett a bázisa. Kétségtelen azonban, hogy észrevételeink inkább arra utalnak, hogy történetírásunk nem fordított elég gondot alapvető kérdések tisztázására. Azonban az is kétségtelen, hogy megnyugtató eredményeket elsősorban a helytörténeti vizsgálódások hozhatnak, amelyek egy régió problémáit tisztázva az egészet is új megvilágításba helyezik. Módszere és eredményei miatt alighanem joggal tartjuk Egyed Ákos könyvét példamutató vállalkozásnak, az első lépésnek az erdélyi 1848-49 regionális történetének megírása felé.
