Századok – 1979
Tanulmányok - Kosáry Domokos: A művészetek (irodalom, zene, képzőművészet) történeti diszciplínái és a művelődéstörténet 591/IV
598 KOSÁRY DOMOKOS művészi alkotások - számára — gyakran olyan források is, amelyek visszakövetkeztetéssel a társadalmi modell felépítéséhez felhasználhatók. E források pontos értelmezését és általában a művészeti funkciók vizsgálatát nem végezheti el egymaga, ezt csak a rokon diszciplínák specialistáitól remélheti. De az utóbbiaknak is szüksége van, nem kevésbé, a történeti folyamatokat egészének és mindenekelőtt a társadalmi modell mozgásának és művelődési funkciójának olyan világos és megbízható áttekintésére, amely eligazítást nyújt saját kapcsolásaikhoz. Ilyenféle — mondjuk így — jó kapcsolási térkép nélkül őket meg az a veszély fenyegeti, hogy vagy rossz helyen, hibás térkép nyomán keresik a társadalmi modellel az érintkezést, vagy pedig reményüket vesztik az ily kapcsolat reális lehetőségében és számukra is hasznos voltában, és a történeti valóságtól ezoterikus szférák felé távolodnak. Az itt emlegetett művészeti-történeti diszciplínák mind egy-egy művészeti tudományhoz kapcsolódnak, és így a maguk, saját problematikájának vannak ilyen természetű, például esztétikai mozzanatai is. De e vonásaik és specializáltságuk mellett is a történelem nagy egészén belül végzik feltáró munkájukat. Az általuk vizsgált szektorok ugyanis mind egy alapképletből kiindulva ágaznak szerteszét, mind a társadalmi modell mozgását jelzik, tükrözik, sőt motiválják a maguk sajátos eszközeivel. 3. A művészeti történeti diszciplínák hatáskör-bó'vülése A javasolt munkamegosztás nem korlátozni szeretné a művészetek történeti diszciplínáinak hatáskörét, valaminő történész „imperializmus” nevében, hanem, éppen ellenkezőleg, további feladatokkal bővíteni, vertikálisan és horizontálisan egyaránt. ] a) Vertikálisan azért, mivel, mint már jeleztük, a művészeti funkciókat is az egész társadalom mindegyik szintjén kell vizsgálnunk, nemcsak a legfelsőn. A történész azonban, ha mondjuk, a 18. század magasabb irodalmának elemzése után a harmadik, a paraszti szinthez érkezik, ma még hiába szeretné behatóan megvizsgálni az egykorú népköltészetet, a balladákat, s a próza folytatásaként a népmesét, amelyben a szegény ember reménykedő, játékos fantáziája újra meg újra győzelmesen átsuhan a valóság könyörtelen korlátain. Nem azért, mintha nem állna rendelkezésére a gonddal összegyűjtött folklór-anyag, hanem azért, mivel az ennek szétválasztásához, feldolgozásához szükséges módszertani kapcsolat hiányzik a történettudomány, illetve az irodalomtörténet és a folklór-kutatás között. Irodalomtörténetünk új, egyébként magas igényű szintézise elvi döntés alapján figyelmen kívül hagyta a folklórt. A történész ezt nem pótolhatja egymaga, legfeljebb kifejezheti azt a véleményét, hogy talán mégis helyesebb volna egy olyan irodalomelmélet alkalmazása, amely a folklór anyagára is kiterjed, már csak például a műköltészet és a népköltészet egymáshoz való viszonyának megvilágítása érdekében is. S örömmel, reménykedően olvashatja a Helikon külön számának (1967) szerkesztői nyilatkozatát arról, hogy „a komparatisztika fellendülésével világszerte egyre többen látják, hogy az irodalomtörténetírásnak az eddiginél fokozottabb mértékben kell a folklór eredményeire is támaszkodnia”. Örömmel olvashatja a folklór kutatójának kijelentését1 1 11 Voigt Vilmos: Modellálás a folklorisztikában. Etnográfia 1969. 347-430. Vö. előzőleg: Vargyas Lajos: Miért és hogyan történeti tudomány a néprajz? Bp. 1961. Klny. Néprajzi Értesítő XLIII.
