Századok – 1979
Folyóiratszemle - Kremenyuk V. A.; Lukin V. P.: Az USA Ázsia-politikájának fejlődése a második világháború után 584/III
FOLYÓI RATSZEMLE 585 Állagok külgazdasági kapcsolataiban is csak a harmadik helyet foglalta el ez a régió (Latin-Amenka és Európa után), és mert az európai gyarmattartók, valamint Japán ekkor még komoly ellenlábasa volt az USA egyeduralmi törekvéseinek. Természetesen a józanabb irányvonal is imperialista jellegű volt, az amerikai gazdasági befolyás kiszélesítésére irányult. Az 1920-as években az USA gazdasági pozíciói szinte bekerítették Ázsiát. Vezető szerepre tettek szert az amerikaiak a Csendes-óceán térségében és Kínában, kezükben tartották a leggazdagabb olaj lelőhelyeket, mindenekelőtt Szaúd-Aráb iában. A második világháború befejezése új helyzetet teremtett az USA ázsiai politikája számára is. Az expanzív körök megerősödtek, s Japán vereségéből, Anglia, Franciaország és Hollandia meggyengüléséből messzemenő, bár megalapozatlan következtetéseket vontak le. Számítási hibáik abból fakadtak, hogy túlértékelték az atommonopólium jelentőségét, lebecsülték a Szovjetunió megnövekedett nemzetközi súlyát. Meglepte őket a szocializmus előretörése Kínában, Koreában és Vietnamban, a nemzeti felszabadító mozgalmak antiimperializmusa Indonézia, India és más országok esetében, végül a vártnál szívósabbnak bizonyult a brit oroszlán. A hegemonisztikus elképzelések szükségszerű kudarca hozzájárult az amerikai külpolitika hidegháborús fordulatához. Nem harc nélkül ugyan, de háttérbe szorult az európai pozíciók stabilizálását szorgalmazó irányvonal, amely a tőkés világ vezető hatalmának tekintette az USÁ-t, s ebben az összefüggésben szemlélte az ázsiai változásokat. Felülkerekedett az ún. ázsiai lobby, amely minden eszközzel vissza akarta fordítani az események menetét Ázsiában, s attól sem riadt vissza, hogy a hidegháborút „meleg” háborúvá változtassa pl. Koreában és Vietnamban. A hidegháborús amerikai világpolitika irányítói, mindenekelőtt J. F. Dulles, hegemonisztikus törekvéseik legfőbb akadályát a Szovjetunióban látták. A kommunista behatolás veszélyével érveltek, holott az USA átmenetileg fejlettebb atomfegyverekkel és a világ akkor legerősebb tengeri és légi flottájával rendelkezett. A szocialista és az antiimperalista erők térhódítása mellett, tulajdonképpen az erőfölény tudata is hozzájárult ahhoz, hogy háborút provokáltak Koreában. Ezzel kezdetét vette egy folyamat az amerikaiak ázsiai politikájában, amely a Vietnamban elszenvedett kudarccal zárult, s amelynek során az eszközök három fő, váltogatva alkalmazott cosportjával törekedtek érvényesíteni az amerikai érdekeket. Az eszközök első, legjellemzőbb csoportját a nyílt katonai beavatkozás, fenyegetés, erőfitogtatás jellemezte. Ez nyilvánult meg az 1950-es évek elején Koreában, a 7. amerikai flotta Tajvan körüli manővereiben, a franciáknak Indokínában nyújtott segítségben, majd a koreai kudarc okozta átmeneti megtorpanás után tovább folytatták az amerikaiak Kína fenyegetését, beavatkoztak a Fülöp-szigeteken folyó polgárháborúba, Indonézia belügyeibe, a térség nyugati peremén pedig partra szálltak Libanonban. A katonai beavatkozás, a helyi háborúk politikájának tetőpontját a vietnami eszkaláció jelentette. Egyidejűleg a hidegháborús korszak másik jellemző fegyverét, a katonai tömbök létrehozását, amerikai támaszpontrendszer kiépítését is alkalmazták. Az ANZUS (1951), a SEATO (1954) és a CENTO (1955) létrehozása mellett kétoldalú szerződésekkel is igyekeztek stabilizálni pozícióikat. (Japán, Fülöp-szigetek, Dél-Korea, Tajvan). A harmadik csoportba a közvetett eszközök sorolhatók. Politikai nyomás, segélypolitika, a belső feszültségek szítása és kihasználása. A módszerek alkalmazása a nemzetközi helyzet alakulásától és az amerikai belpolitikai élet fejleményeitől függött. A Dulles által meghonosított irányvonal L. B. Johnson elnöksége idején kapott új erőre, amit az amerikai belső feltételek mellett a Kína által sugallt baloldali kalandor kísérletek is előidéztek. Az antiimperialist a egységfront meglazulása, amelynek alapvető oka a kínai-szovjet viszony megromlása volt, ugyanebbe az irányba hatott, s különösen Vietnamban éreztette hatását. Az eszkaláció politikája azonban nem vezetett eredményre. Az 1970-es évek elején az USA sorra pozíciókat vesztett. Meglazultak a katonai-politikai tömbök, eredménytelennek bizonyult a Vietnam elleni agresszió, gazdasági vetélytársként lépett fel Japán. Óvatosabbá, körültekintőbbé vált az amerikaiak ázsiai politikája, de alapvető céljai nem változtak. A térség legnagyobb országai közötti feszültségek kiéleződése azonban újabb esélyt ad az amerikai pozíciók megszilárdításának. (Voproszi Isztorii, 1978. 7. sz 66-83. IJ M. A folyóiratszemlét írták: ifj. Barta János (B. J.), Menyhárt Lajos (M.), Német Beáta (N. B.), Pálinkásné Berényi Éva (P. B. É.).
