Századok – 1979
Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: Törekvések a magyarországi német mozgalom radikalizálására (1932–1933) 421/III
A MAGYARORSZÁGI NÉMET MOZGALOM (1932-1933) 473 adott viszonyok közt indokolt voltára, másrészt viszont az abból származható veszélyekre utalva Németország beavatkozását sürgesse, ezúttal is ehhez a taktikához folyamodott. November 20-án megbeszélést folytatott az 1930 óta Budapesten éló' és a bleyeri mozgalom gazdasági irodáját vezető Heinrich Kőhlerrel, németországi gazdasági lapok tudósítójával, aki éppen azon fáradozott, hogy egy, a magyarországi németség kérdéseivel foglalkozó kört alakítson ki az NSDAP Külföldi Szervezete (Auslandsorganisation — АО) Gömbös által engedélyezett fővárosi ,,támaszpontja” (Stützpunkt) keretében. Ez a kör arra készült fel, hogy a Németország új budapesti követévé kinevezett, immár nemzetiszocialista diplomata, Hans Georg Mackensen állandó informálója legyen a magyarországi német kisebbség ügyeiben. Mivel Mackensen még nem foglalta el állomáshelyét, az információs anyagokat egyelőre csak Alfred-lngemar Berndtnek küldték, aki az ekkor létrehozott Német Hírszolgálati Iroda (Deutsche Nachrichtenbüro = DNB) egyik vezetője lett. Köhler november 24-i első küldeménye — egyéb, kisebb jelentőségű információk mellett — egy minden bizonnyal Franz Rothentől származó jelentést tartalmazott a magyarországi német mozgalom radikalizálódásáról, s a küldött anyaghoz mellékelt kísérőlevélben sürgette a német kormány közbelépését, „hogy itt elháríthassunk egy népi katasztrófát” — értve azon a magyarországi németség teljes asszimilálódását. „A magyarországi utolsó németek érdekében” szót emelő, Bleyer hatására valló kísérőlevélben ez áll: „Annak idején fontosnak tartottam, hogy a birodalom tartózkodjék a kisebbségi kérdésekbe való minden beavatkozástól, nehogy a nagy vonalat zavarja. Ma már sajnálom, hogy így foglaltam állást, mert az helytelen volt. Sajnálom, hogy azt a felfogást tápláltuk, és szinte miniszteriális előírásokkal arra ösztönöztünk, hogy kesztyűs kézzel kell a magyarokkal bánni, és annak érdekében kell fellépnünk, hogy mellőztessék minden, ami a magyar kormányt a német kisebbség kérdésébe való beavatkozás révén ingerelné. Hosszabb itt-tartózkodásom folytán csak most tudtam ugyanis megállapítani, mily ijesztő mértékben halad előre a magyarországi németek magyarosítása, és mily brutális eszközöket alkalmaznak. Ezek véleményem szerint oly kihívást jelentenek a birodalmi kormánnyal szemben, amelynél szemtelenebbet nem lehet elképzelni.” Nyilvánvaló lévén, hogy revíziós célkitűzései folytán Magyarország „semmi más külpolitikai utat nem járhat, hanem csak Németországgal tarthat s fog is együtt tartani”, a kísérőlevél írója, Köhler, meg van győződve arról, hogy „a Führer egyetlen komoly szava Gömböshöz szabadulást hoz a magyarországi német kisebbségnek, és megvédi azt az eo ipso 60%-ig német vérű magyarságba való teljes beolvadástól, és ezáltal a birodalmi érdekek számára egy nem lebecsülendő politikai és gazdasági támaszpontot teremt”. Információi szerint Gömbös, bár úgy nyilatkozott, hogy a magyarországi németség ügyeibe nem tűr külső beleszólást, valójában csodálkozik azon, hogy ez nem következik be, s a magyar kormánykörökben bizonyos megvetéssel is beszélnek a kisebbség teljes cserbenhagyásának erről a jelenségéről. A magyarok maguk is elismerik, hogy „ha a Führer mégis felemelné szavát, és megfelelő — mindenekelőtt gazdasági természetű — nyomást alkalmazna, engedniük kellene és engednének is”. Lássuk ezek után magát a mellékelt jelentést, amely a bleyeri mozgalom radikalizálódásáról így számol be: „Magyarország sváb lakossága körében óriási a lelkesedés Hitler iránt, de óriási az elkeseredés is amiatt, hogy semmit sem tesz a magyarországi németségért. A sváb ifjúság most olyan akciókat akar indítani, amelyek Németországot kényszerítik, hogy foglalkozzék
