Századok – 1979
Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: Törekvések a magyarországi német mozgalom radikalizálására (1932–1933) 421/III
A MAGYARORSZÁGI NÉMET MOZGALOM (1932-1933) 427 idegen a magyarság számára, amelynek nagy része szintén az állam határain kívül él. A német népközösség gondolatán alapuló népinémet felfogás nem azonosítható a „nagynémet” irányzattal: célja nem hatalompolitikai expanzió, hanem a német népcsoportok megtartása, életlehetőségeik biztosítása, összhangban az állammal, melyben élnek. E mérsékelt felfogás hívei számára is nyugtalanító problémát jelent azonban a magyarországi németség helyzete: az asszimiláció előrehaladott volta következtében a magyarországi németségnek már nincs határozott arculata, eltűnőben van. A nem is annyira erőszakolt, mint öntudatlan nyelvi elidegenedés nem lehet mérvadó a német falu népi hovatartozóságának megítélésében: a döntő a német származás, s annak alapján a már elmagyarosodott falvak is a német néptalajhoz tartoznak. A magyarországi német mozgalomnak szükségképpen radikalizálódnia kell, hogy tisztázódjanak a frontok, és élesebben kitűnjenek az ellentétek, mert a jelenlegi elmosódottság a magyar asszimilációs törekvéseknek kedvez. Azok a fiatalok, akik a magyarországi németség mai vezetőitől egyszer majd átveszik a vezetést, bizonyára radikálisabbak lesznek. „Kívánatos-e azonban - teszi fel Isbert a kérdést a magyar olvasónak —, hogy a magyarországi németség kérdése a jugoszláviai helyzet képére egyszerűsödjék le és élesedjék ki? Mi lesz akkor azzal a gondolattal, amely Nagy-Magyarországot a többi népcsoport önkéntes visszacsatlakozásával látja újjászületni? nl 9 „Hogy (Isbert cikke) a szóban forgó kérdésekben, ha számunkra mereven is, de őszintén felfedte a német álláspontot, ez ránk nézve csak hasznos lehet” — állapította meg a szerkesztő megjegyzése, hozzátéve, hogy Isbert „előadásával szemben a mi álláspontunkat Mályusz Elemér ezt nyomon követő cikke képviseli, melyre külön is felhívjuk a figyelmet”. Mályusz „Az új német nacionalizmus történetírása” című cikkében Isbert szóban forgó könyvét annak jellegzetes termékeként mutatta be. A német politikai történet helyébe a versailles-i béke által rögzített helyzetben egyre inkább a német népesség története lépett, mint erkölcsi erőforrás; a népé, amely kiváló tulajdonságaival, kitartó munkájával évszázadok viharai közt, idegen környezetben is, nemcsak fenntartotta magát, hanem kulturális missziót is töltött és tölt be. Mályusz szerint a magyar történetírást is hasonló irányba kellene terelni, mert a trianoni határok által szétszabdalt magyarság nemzeti öntudatát, faji ellenálló erejét, a Duna-medence népei közt betöltött kulturális szerepét és történelmi hivatását igen hatékonyan lehetne fokozni ilyen új szellemű művekkel. De az efajta új magyar történetírásnak lényegesen különböznie kellene mégis az Isbert műve által reprezentált német irányzattól: nem szorítkozhat a magyar néppel való foglalkozásra, hiszen „Magyarország múltja egyetlen egység, amelynek felépítéséhez minden itt lakó nép hozzájárult kölcsönhatásaival”, a magyarság ,,nem tekintheti ellenségeinek azokat a népeket, amelyekkel évszázadokon keresztül testvéri egyetértésben élt”. A magyar népesség-történetírás nem próbálhatja hamis önérdekből „az igazságot rabulisztikával elcsavarni”, mint Isbert tette, s feladata nem utolsósorban épp az is, hogy a magyarellenes törekvéseket nem nélkülöző német konstrukciókkal egy jól megalapozott saját konstrukciót állítson szembe. 19O. A Isbert: A magyarországi németség birodalmi német szempontból. Magyar Szemle, 1932, júl. 231-240.
