Századok – 1979
Folyóiratszemle - Kölling M.: A brit külpolitika szempontjai a 19–20-as években 367/II
368 FOLYÓIR ATS ZEMLE kereskedelmi passzívum növekedése. Az egyensúly helyreállításának szükségessege fokozta a tengeren túli területek szerepét, sürgette az általuk kínált pénzügyi és kereskedelmi lehetőségek maximális kiaknázását, hiszen csak a gyarmatok és a domíniumok árufelvevő kapacitása és nyersanyagkészlete biztosíthatta — s biztosította végül — minden ellenható faktorral szemben legalább a második világháborúig Nagy-Britannia gazdasági stabilizálódását. Kedvezőtlenül alakult az első világháborút követően Anglia katonai stratégiai helyzete is, mivel nem tudta visszaszorítani az USA hatalmi igényeit, s tengeri flottája egyre elégtelenebbnek mutatkozott birodalma megvédéséhez. A brit világbirodalmat a szerző szerint egyszerre két irányból érte komoly fenyegetés: „belülről” az alávetett népek megmozdulásai, „kívülről’" pedig a rivális kapitalista országok megerősödése. Gyarmatainak és do mini urnáinak önállósodási törekvéseivel szemben a londoni kormány a legváltozatosabb eszközökkel igyekezett védekezni, kezdve a vallási és a nemzetiségi ellentétek mesterséges kiélezésével, a gazdasági fölényből adódó lehetőségek kiaknázásáig. Egy ponton azonban az angol uralkodó osztály következetes maradt: magasszintű taktikai érzéket és alkalmazkodó képességet tanúsítva sohasem hagyta az ellentéteket a nyílt szakításig kiéleződni. Inkább engedett korlátozott beleszólást a kormányzati ügyekbe a burzsoázia és a nagybirtokosok számára Indiában (1919), s megadta legalább formálisan a függetlenséget Egyiptomnak (1922) és Iraknak (1932). Határállomást jelentett a birodalom regenerálásában a domíniumokat egyenjogú tagállamként elismerő, a Commonwelth-et létrehozó 1926-os rendezés, valamint az egymás közötti belső konkurrenciát kiiktatni, kívülről védett egységes piacot létrehozni akaró 1932-es ottawai megállapodás. Az új áilamközösség végül a divergáló érdekek ellenére hosszú távon is ellenállóképesnek bizonyult, bár a különböző helyi érdekek egyeztetése számos nehezen feloldható ellentmondás forrásává vált. Kevesebb sikert hozott a „külső” fenyegetésekkel szembeni küzdelem. A tengeri flotta kérdésében az angol kormány lépésről lépésre engedni kényszerült az USA követeléseinek, s kénytelen volt elfogadni a két hatalom teljes egyenlőségét kimondó, s ezzel a korábbi brit egyeduralmat megszüntető megállapodást. Az ellentéteket tehát ebben az esetben sem hagyták a nyílt konfliktusig elmérgesedni, a békéne* Anglia számára azonban a realitásokhoz való fájdalmas alkalmazkodás volt az ára. Az első világháború utáni brit külpolitika további kényes pontja a Szovjetunióhoz fűződő viszony volt. A burzsoá politikai körök félelme a forradalmi változásoktól kezdetben egyértelműen antikommunista magatartáshoz vezetett, hamarosan érvényre jutottak azonban a kecsegtető kereskedelmi lehetőségekkel számoló megfontolások. A kapcsolatok normalizálását sürgető erők pozíciónyerését mutatta a brit-szovjet kereskedelmi egyezmény megkötése 1921-ben, majd a diplomáciai összeköttetések felvétele 1924-ben. A rövid idő alatt fontos eredményekhez vezető folyamat azonban megtört a konzervatívok ellenállásán, s a későbbiekben ismét a szovjetellenesség vált a külpolitikai döntéseket meghatározó szemponttá. Ez a mozzanat érvényesült többek között a német kérdéssel kapcsolatos hivatalos álláspont alakulásában is. Ismeretes, hogy Németország Szovjetunióval szembeni felhasználásának gondolata már Versailles-ben felmerült. Az USA képviselőivel egyetértésben, s a hazai konzervatívok ellenállását megtörve Lioyd George-nak sikerült megakadályoznia a szélsőséges francia követelések elfogadását. Az angol külpolitika célja kezdetben Németország akcióképességének átmentése, majd a szovjetellenes koalícióba történő bevonása, s revizionista ambícióinak Kelet felé irányítása volt, amit a locamói szerződésben igyekeztett nemzetközi garanciákkal körülbástyázni. A londoni lépések egyrészt Franciaország elhidegüléséhez, másrészt Németország fenyegető megerősödéséhez vezettek. Hiába figyelmeztetett azonban a jobboldali konzervatív W. Churchill a kormánypolitikában rejlő veszélyekre, s követelt erős szövetségi kapcsolatokat Franciaországgal, a nézeteit képviselő irányzat nem tudott érvényre jutni. összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy az első világháborúban győztes, s látszólag megerősödő Anglia gazdasági és bel- illetve külpolitikai téren korábban soha nem tapasztalt problémákkal találkozott. A kritikus kérdések közül csak világbirodalma átszervezését és megszilárdítását tudta megoldani. Ellenforradalmi külpolitikai koncepciója teljes kudarchoz vezetett: alulmaradt az USÁ-val vívott imperialista versenyben, nem sikerült a Szovjetuniót megsemmisítenie, sőt annak megerősödését sern tudta megakadályozni, s hibás taktikája következtében Németország támogatásával a végül saját letét is megkérdőjelező nagyhatalom újjáéledését segítette elő, s hozzájárult ezzel a második világháború kitöréséhez. (Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 1973/12. sz. 1423-1442. L) E- G.
