Századok – 1979

Folyóiratszemle - Rizsenko F. D.: Fordulópont az orosz és a nemzetközi munkásmozgalomban 364/III

364

FOL YÓIRATS

ZEMLE

szakaszát tükrözi, amely szorosan összefüggött az orosz viszonyokkal, és menet közben is módosult. Végezetül három általános érvényű vonást emel ki. Tolsztoj nézeteinek belső ellentmondásosságát, amely kora teljes befogadásának igényéből fakadt. A keresztény erkölcsi kötelékek meglazulását, amely az objektív törvények felismerését lehetővé tette. Ez egyrészt közelítette kora haladó gondolkodóihoz, másrészt — s ez a harmadik vonás - a személyiség alárendelése miatt elhatárolta tőlük.

(Voprőszi isztorii,

1978.

8. sz. 25-29. I.)

M

F D. RIZSENKO:

FORDULÓPONT AZ OROSZ ÉS A NEMZETKÖZI MUNKÁSMOZGALOMBAN

Az OSzDMP II. kongresszusának történelmi jelentőségét méltatja a cikk a 75 évet felölelő történeti távlatból. Azokat a komponenseket veszi számba, amelyek a Lenin vezette bolsevikokat, illegalitásban dolgozó következetes forradalmárokat, a világhatalommá vált Szovjetunió élére állították. Elöljáróban a kongresszus történelmi körülményeit vázolja fel. A kapitalizmus fejlődésének új, monopolkapitalista szakaszában kiéleződött az ellentét a burzsoázia, az opportunista szociáldemokraták és a forradalmi munkásosztály között. A forradalom aktualitása különösen Oroszországban vetődött fel élesen, ahol több társadalmi ellentét, nemzetiség-politikai probléma feszült egymásnak az anakronisztikussá vált cári abszolutizmus politikai kereti között, amely ezáltal a nemzetközi forradalmi- és munkásmozgalom súlypontjává vált.

A világkapitalizmus egészének, de különösen Oroszországnak a helyzete olyan munkáspárt létrehozását tette szükségessé, amely szemben a

II.

Internacionáléban eluralkodott revizionizmussal és opportunizmussal, forradalmi harcra vezeti a munkásokat és a vele szövetséges dolgozó tömegeket, eszmeileg és szervezetileg szilárd. A cikk rámutat a forradalmi munkásmozgalom sajátos oroszországi körülményeire, méltatja a lenini „Iszkra” jelentőségét, majd a

II.

kongresszus vitáját elemzi; értékeli a határozatok történelmi hatását, mind elméleti, mind politikai szempontból. Kiemeli a maximális program forradalmi célkitűzését, a proletárdiktatúrát, amely ekkor egyedülálló volt a munkásmozgalomban. Nagy fontosságot tulajdonít a kongresszus agrárvitájának, amelynek eredményeként a program nem csupán az oroszországi munkáspárt szövetségi politikáját határozta meg, de mintául szolgálhatott mindenkor a munkásosztály forradalmi pártjának, különösen ha a konkrét történeti-politikai körülményekhez igazítva alkalmazták, amint ezt a bolsevik párt történelmi tapasztalatai is mutatták. A szövetségi politika azonban nemcsak a munkás-paraszt szövetséget jelentette. A

II.

kongresszus meghatározta a liberálisokhoz és az eszerekhez való viszonyt is, taktikai kérdésekben is kidolgozta a követendő irányvonalat, ugyancsak történelmi érvénnyel. Rizsenko rámutat, hogy a lenini bolsevikok készek voltak együttműködni minden cárizmus ellenes erővel, ugyanakkor elvi szilárdságot tanúsítottak, mert nagy jelentőséget tulajdonítottak a proletár osztályöntudat erősítésének, a liberális szólamok leleplezésének, megvilágították az eszer program eklektikus, burzsoá, kispolgári demokratikus jellegét.

Mindezen ismérvek tették a lenini bolsevikokat az öntudatos munkásság élcsapatává. A történelem igazolta a következetes osztályálláspontot, a szervezeti- eszmei- és politikai egység szükségességét. A szervezti szabályzat méltatása során a szerző kiemeli a demokratikus centralizmus elvének jelentőségét, amely a hatalom megragadása után is, napjainkban is fontos feltétele a párt eredményes politikájának. A lenini párt nemzetközi érvényű történelmi tapasztalatai közül kiemeli a konkrét történelmi körülményekhez való igazodást, szemben a doktrinér álforradalmisággal. Ebben az összefüggésben hangsúlyozza, hogy akár békés, akár fegyveres harc útján szerzi meg a hatalmat a proletariátus, elengedhetetlen a társadalmi és politikai viszonyok gyökeres, forradalmi átalakítása. A nemzetköziség elve is lényeges attribútuma a

II.

kongresszuson kibontakozott forradalmi irányvonalnak. Megmutatkozott ez a hatalomért vívott harc nehéz éveiben, érvényesült a szovjet állam nemzetiségi politikájában, meghatározója a Szovjetunió külpolitikai gyakorlatának.

Befejezésül a szerző ismételten hangsúlyozza, hogy az 1903-ban kidolgozott elveket, amelyeket az eszmei következetesség, a forradalmi elszántság szült, a történelem igazolta, mivel az SZKP hat évtizede uralkodó párt, s mindvégig a lenini eszmék határozták meg politikáját, egy világhatalom élén is.

(Voproszi /sztorii, 1978. 7. sz. 4-17. I.)

M.