Századok – 1979
Figyelő - Pölöskei Ferenc: Károlyiról a forradalmak évfordulóján 333/II
338 PÖLÖSKEI FERENC viszonyokat s a háború folytatása esetén a központi hatalmak vereségének elkerülhetetlenségét. 1918-ban már egyre tisztábban a béke, a demokrácia és a függetlenség követelései köré csoportosította programját. Békén megegyezéses, antantorientációra építő különbékét, a demokrácián demokratikus reformokat, a függetlenségen a perszonáluniót értette. Elfogadva a Jászi által kidolgozott koncepciót, sorban tárgyalt a nemzetiségek képviselőivel az autonóm nemzetiségek föderációjának létrehozásáról, figyelembevéve a népszavazás wilsoni elvét. De nem ismerte fel, hogy ha a wilsoni pontoknak 1918 januárjában még - az antant korábbi elkötelezettségei ellenére - lehetett némi realitása, 1918 októberében az események gyorsan pergő ritmusában elvesztették maradék látszatrealitásukat is. Mindhárom könyv rendkívül gazdagon illusztrálja és magyarázza az Osztrák— Magyar Monarchia végtörténetének drámai napjait. Az uralkodó osztályok maguk is bevallották politikai csődjüket, Tisza a képviselőház október 17-i ülésén elmondotta ismert, sokat hangoztatott nyilatkozatát, a háború elvesztéséről. IV. Károly pedig kiáltványt bocsátott ki „hű ausztriai népeihez”, amelyben az önrendelkezési jog alapján a nemzeti tanácsok létrehozását s Ausztria szövetségi állammá alakítását proklamálta. Végelemzésben tehát kihasználatlanul maradtak a demokratikus ellenzék, Károlyi lehetőségei a béke, a demokrácia s a függetlenség ügyében. Az emlékiratot, az esszét, a monográfiát mégis érdeklődéssel forgatjuk. Elsősorban azért, mert a történelem új feladatokat rótt s új kérdéseket tett fel a magyar progresszió számára. Mit s hogyap cselekszik a megváltozott konstellációban? S hogyan fogadják abban? Milyen államberendezkedést valósít meg? Miként vonja meg az elmúlt évtizedek mérlegét, s abból milyen konzekvenciákhoz jut? Sikerül-e úrrá lennie a katasztrofális gazdasági, társadalmi, politikai nehézségeken? Tudja-e feledtetni a hagyományos magyar uralkodó osztályok rossz emlékű tevékenységét a világközvéleményben, s ezzel párhuzamosan képes-e kivívni annak megbecsülését? A lecke, amint látjuk, igen nehéz volt s megoldása nem is pusztán a progresszió tehetségén, tenniakarásán múlt. A polgári demokratikus forradalom győzelmét valóságos népforradalom eredményezte. A frontokról visszaözönlő, de fegyverüket jórészt megtartó katonák, a háborútól legtöbbet szenvedő munkások, parasztok, értelmiségiek, kisemberek elégedetlensége, újat kereső forradalmi szenvedéllyé erősödött és egységes mederbe torkollt. Az ilyen módon felduzzadt forradalom árját már nemcsak a Tisza vezette munkapárt parlamenti többsége, hanem a mérsékelt reformokra hajló, de az adott rendszert lényegében fenntartani szándékozó parlamenti ellenzék sem tudta feltartóztatni. A Károlyi-párt is válságba került, bázisa jócskán leszűkült. Az október végi események azonban magát Károlyit nem rendítették meg, nem állították meg azon az úton, amelyen 1912. júniusában elindult. A történelmi haladás adott követelményeit felismerve, pártjától is egyre inkább eltávolodva, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták olyan kiemelkedő egyéniségei, mint Jászi Oszkár és Kunfi Zsigmond — váltak politikai partnereivé. Emlékirataiban azt írja, hogy a munkásosztály — párt- és szakszervezeteivel — az egyetlen olyan szervezett erő volt ekkor Magyarországon, amelyre szilárdan lehetett építeni. A történelmi sorsforduló, a polgári demokratikus forradalom győzelme ezért felszínre vetette Károlyi és pártjának jelentős része között már előzőleg is meglevő ellentéteket, és felgyorsította a párt további polarizálódását.
