Századok – 1979
Tanulmányok - Romsics Ignác: A Tanácsköztársaság tömegbázisa a Duna–Tisza közén 230/II
A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG TÖMEGBÁZISA 249 ott is csak néhány hold szétosztásáról volt szó. A soiti direktórium 25 hold babföldet parcellázott a szegények között, másutt a parlagon maradt földekből osztottak.74 Az ipari munkásság egyenragú társaként a mezővárosi agrárproletariátus természetesen az ottani direktóriumok egyéb szociális kedvezményeiből is részesült. Az agrárpolitika pozitívumai azonban így is eltörpültek a negatívumok mellett. Ennek a kereső lakosság közel egyharmadát kitevő földmunkás, napszámos és törpebirtokos rétegnek a vágyait, vágyaik kielégítetlenségét, s az ez által meghatározott politikai magatartását keserű önvallomásként fogalmazták meg a Földművelésügyi Népbiztossághoz intézett levelükben az újszászi agrárproletárok: „íme itt van május hó vége, és ezek a nagybirtokok egész évben nem tudtak munkát adni, hogy valahonnan pár fülért látnánk, dolgoznánk csak volna hol és miért. Már azt kell hinnünk, hogy a régebbi gazdálkodás jobb volt, mert abban az időben már úgy magunk mint gyermekeink kaptak a gazdaságokban munkát, és most sehol munkát nem kapunk. Úgy látszik, hogy mindent ígérnek, de semmit sem adnak, a puszta ígéretektől pedig felkopik a szegény ember álla. így azután már a hangulat is kezd megváltozni, mert földet ígértek, jövedelmező munkát ígértek, és végeredményben semmit sem adnak, hanem inkább kémek, hiszen mi adnánk is, csak volna miből, de még csak a munkánk sem kell. Tegyék meg ezt a régen óhajtott kívánságunkat, hogy adjanak minden föld nélküli embernek 10—15 hold földet, akkor meglátja a Proletariátus, hogy Ujszász községből lesz katona, lesz búza stb. és akkor leszünk igazán a jelenlegi rendszernek igaz híve, de így a nyomorúság csak kényszer híveinek kényszerít, mert semmi ambitio nem fűz hozzá, mert koldusok vagyunk, a lakosság 70%-ának egy talpalatnyi földje sincs, munkát sem kap, kis jószágjának takarmányt pénzért sem kap. Kérdem! miért küzdjünk, miért éljünk, nyomorúság az egész életünk. Eddig a helyi uradalmak, Grófok, Bárók igavonója voltunk semmiért, most pedig a szövetkezettel akarnak megnyomorítani, ahol még munkát sem kap a szegény ember, amiből pár fillért látna. Tehát ismételt kérésünk közé soroljuk azt, hogy osztassák ki a föld oly formán, még ha pénzért is, hogy minden családnak legyen legalább 10-15 hold földje, a fennmaradott, illetve maradandó föld pedig kezeltessék szövetkezetileg, akkor leszünk igazán megelégedettek, és az államnak hű fiai, és ha kell, elszánt harcosai is.”75 A megye vezetői elég hamar felfigyeltek a vidéki napszámosság csalódottságára, s ennek egyik veszélyes velejárójára, az osztályharc mérséklődésére, sőt néhol hiányára. „ ... ki kell mondani, hogy a vidéki proletariátus, a földmunkásság tudatlansága, tájékozatlansága megdöbbentően nagy”, hogy „ ... a mi földmíves szegénységünk bámulja, csodálja, felsőbb lénynek nézi azt, akinek földje van” — állapították meg a megyei tanács üléseinek felszólalói. A helyzeten nagyszabású agitációs munkával akartak változtatni, hozzátéve, hogy az eredményes munkához „minden munkásnak, aki kint működik, egy Marxnak, Liebknechtnek, Luxemburg Rózának kell lennie”.76 E módszer célravezetősége vitatható. Ezzel szemben biztos, hogy politikai szempontból a legtehetségesebb orátorok legcsodálatosabb szónoklatainál is többet jelentett volna a nagybirtokok teljes vagy részleges felosztása. 74PIA. 619. f. 1921 - B. 637. ő.e. 12., Vö. Vigh Károly: Vörös Pest megye. Bp. 1959. 94-96. 7 ’Dokumentumok, 487. 76PIA. 600 f. 3/19. ő.e. 284-285. és 326-327.
