Századok – 1979
Folyóiratszemle - Grabski Andrzej Feliks: Mysl historyczna polskiego oswiecenia (Ism.: Soós István) 169/I
170 TÖRTÉNETI IRODALOM Jagello-állam területével, amelyet a régi szarmata vidékekkel azonosítottak. A szarmatizmus mitologikus-apologetikus tartalmat kapott (hasonlóan a magyar rendi hun-szkíta rokonítási elméletekhez!), a lengyel nemesség küldetéstudatát és kiválóságát is hordozta, másrészről védekezésül szolgált ama nyugati vélekedésekkel szemben, amelyek a szláv népek kultúráját lebecsülték. Grabski kiemeli a szarmatizmus konzervatív és messianisztikus vonásait, amelyek a lengyel nemesség magatartására voltak jellemzőek. A szarmata konzervativizmus a tradicionalizmussal van kapcsolatban, ezért a múltat a nemesi múltként, a nemesi kiváltságok igazolójaként tartották számon. Ez határozta meg a szarmata historizmust is, a nemzet történelme tehát a nemesség történelme, amelynek tökéletes voltában az ideológia képviselői sosem kételkedtek. Mindez nem jelenti azt, hogy a szarmata historizmus, amely még a 18. század végén is élt, változatlan maradt volna. A történelmi és politikai gondolkodásba lassan-lassan behatolt az a meggyőződés, hogy a történelemben nem a stabilitás, hanem az állandóan és fokozatosan jelentkező változás a domináns. Ehhez kapcsolható Grabski modell-rekonstrukciója: a szarmatizmusban szerinte két gondolkodási modell alakult ki a történelmi múltról. Az egyik a statikus, ahistorikus, amelyet a mitologizáló folyamat erősített, és amely a degeneráció hipotézisére épült. A másik modell dinamikusnak nevezhető, amelynek két variánsát különbözteti meg: az elsőben az aranyszabadság kialakulásának folyamata az isteni gondoskodás műve, a keresztény vallás jótékony hatása. A másik modell a nemesi szabadság formálódásának folyamatát az elvilágiasodás kategóriájával kapcsolta össze, számolva a politikai-társadalmi erőkkel és az időszerű lengyel állapotokkal; ritkábban hivatkozott a teologikus hagyományra és az állam megtartásának szükségességét hangsúlyozta. Nemcsak a múltat tartotta szem előtt, hanem a jelen problémáit is figyelembe vette. összefoglalólag Grabski megállapítja, hogy a szarmata történelmi gondolkodásból jórészt hiányzik a fejlődés tudata, de létrejöttek annak előzményei. A könyv további részei a lengyel történelmi gondolkodás és történetírás különböző problémáit tárgyalják a 18. században és a 19. század elején, amelyeket a szerző a lengyel nemzet történelmében bekövetkezett eseményekkel hoz összefüggésbe. Hasonlóan ahhoz, hogy a reneszánszot szembeállítják a középkorral, Grabski szembeállítja a felvilágosodás történetszemléletét a szarmatizmus történetszemléletével. A lengyel felvilágosodás történelmi gondolkodásának fejlődését az európai felvilágosodásába ágyazza bele, felderíti a felvilágosodás jelentkezését Lengyelország nyugati területein és a tengerparti városokban. Rámutat azonban arra, hogy bár a felvilágosodás eszméi viszonylag széles körben terjedtek, a lengyel történeti gondolkodás a 18. század végéig nem rendelkezett olyan egyéniséggel, aki nyugat-európai mértékkel mérve önálló történettudományi koncepciót hozott volna létre. Ilyen koncepció majd csak St. Staszic és H. Koh^taj tevékenységéhez fűződik. A korszak lengyel történelmi gondolkodásában az egyik oldalon láthatjuk a szarmata historizmus továbbélését, a másik oldalon pedig a felvilágosodás kritikai jellegű történelmi nézeteit, amelyek bírálták a szarmatizmus messianisztikus, providenciális lényegét, és kimutatták a történelmi jelenségek természetes okait. Az okok keresése elsősorban a nemzeti történelem folyamatának föltárásában nyilvánul meg. Ennek az a lengyel jellegzetessége, hogy nem az arisztokrata-királyi, hanem a nemesi-szarmata felfogás ellen irányult. Az új szellemiségű lengyel történetírást az állam felemelkedésének és bukásának a problémája foglalkoztatta, sokkal inkább, mint a nyugat-európai történetírást. Ennek jelentőségét a lengyel történelem alakulása adta. A felvilágosodáshoz kapcsolja viszont prakticista jellege, a történelmet pl. Staszic „hasznos tudomány”-nak nevezi. Grabski összeveti a szarmatizmus és a felvilágosodás történetszemléletét, abból a szempontból kiindulva, hogy mennyire folytatása, illetve tagadása a felvilágosodás az előző korszaknak. Másrészről a lengyel és a nyugateurópai felvilágosodás történetszemlélete között von párhuzamot, azaz rámutat arra, hogy a nyugateurópai felvilágosodásban tapasztalható kontinuitás a lengyel felvilágosodásban nem volt jelen, inkább az újítás volt rá jellemző. Külön fejezetben emlékezik meg Grabski a lengyel felvilágosodás történelméből nálunk alig ismert Feliks Loyko (1717—1779) tevékenységéről. Lojko Szaniszló Ágost lengyel királynak volt kamarása és történésze 1765-től, és elsősorban a lengyel állam gazdaságtörténetével foglalkozott. Történészi tevékenysége arra irányult, hogy a Lengyelországot felosztó nagyhatalmak történeti érveit cáfolja, ezzel párhuzamosan azonban a nemesi köztársaság belső problémáira világított rá, és vitatta a nemesi mítoszok jogosultságát. Érdeme a forráskritikai elemzés, főleg a legrégebbi lengyel források felhasználása. Grabski kijelöli Lojko historiográfiai helyét a lengyel történettudományban: tőle Naruszewicz is tanult, Lelewel pedig nagyra értékelte.
