Századok – 1979
Folyóiratszemle - Gross Mirjana: Historijska Znanost. Razvoj; oblik; smjerovi. (Ism.: Niederhauser Emil) 167/I
168 TÖRTÉNETI IRODALOM teti eleve a történelmet (res gestae) az események történeti leírásától (historia rerum gestarum). Történelem és történetírás megkülönböztetése ez tehát, amely nálunk még nem olyan pontosan elkülönített két fogalom, mint a latin kifejezéssel jelzett (a szövegben a szerző a povijest és historija kifejezéssel adja vissza a kétféle tartalmat). Utána igen hasznos áttekintést kapunk a történetírás fejlődéséről, az ókori és középkori, még nem tudományos jellegű, inkább irodalmi műfajról, a 16,-18. századi átmeneti korszakról, amikor a humanizmus, majd a felvilágosodás során egyrészt kialakul a filológiai pontosságra törekvő erudíció, másrészt tovább él a szépirodalmi ihletésű történetírás, még Voltaire-nél is. A kettő egybeolvadását a 19. században a hagyományos történetírás korszakának mondja, és itt a francia, német, angol és orosz polgári történetírásról, a pozitivizmusról meg a marxista történetírás fejlődéséről ad képet. Kétségtelen, hogy itt is megtalálhatók a legfontosabb nevek, de itt már a szempont bizonyos mértékig szűkebb, nem egészében a történetírás története, hanem a történetírás módszertanának és elméletének a fejlődése, amit M. Gross nyomon követ. A 20. századot az új utak keresésének a kora címen tárgyalja, a századelő válságától megint a nagy nemzetek történetírásán keresztül a szovjet történetírásig bezárólag, különös hangsúllyal a polgári történetírásban jelentkező új irányzatokra, amelyeknek pozitív, figyelembe veendő és negatív vonásait egyaránt igen finoman elemzi. Nyilvánvaló, hogy ez az áttekintés nem teijedhet ki akár csak mindegyik európai nemzet történetírására, de sajnálatos, hogy a horvát történetírás fejlődéséről sem ad képet, holott néhány módszertani kérdéssel kapcsolatban idéz horvát történetírókat is. A könyv kisebb felét teszi ki a voltaképpeni módszertan, amely a történeti megismerés útját, a forrásokat, a kvantitatív módszereket és a prezentálás kérdéseit veti fel, a fejezetek címében a hagyományos módszertani problematikához igazodva. Valójában ennél sokkal több kérdést is tárgyal, és éppen itt mutatkozik meg szuverén válogatása a téma szakirodalmában. A forrásokból kihámozható történeti ténnyel kapcsolatban tárgyalja a történeti törvények kérdését, hangsúlyozza, hogy ezeket nem szabad merev determinista módon értelmezni, a genetikus törvényszerűségek mellett a strukturális törvényszerűségeknek is nagy a jelentősége. A forrásokról szólva említi a kutatás és feldolgozás különböző módszereit, a filológiai, földrajzi, összehasonlító stb. módszert. A történeti események magyarázata kapcsán tér ki a periodizáció kérdésére, a feldolgozással kapcsolatban az értékelés problémájára, ahol határozottan az értékelés szükséges volta mellett foglal állást, elutasítva az „értékmentes” történetírás hamis jelszavát. Két fejezetet is szentel a történetírás és az egyéb társadalom tudományok viszonyának, itt a közgazdaságtan, a szociológia, a pszichológia, az etnológia-antropológia, politológia, a strukturális nyelvészet és a földrajz kérdéseit tárgyalja. Rámutat arra, mennyiben használhatja fel ezeket a történész, mennyiben hathatnak módszereikkel, de ugyanakkor igen öntudatosan hangsúlyozza a történettudomány önállóságát. Természetes, hogy elsősorban a közgazdaságtan és a szociológia viszonylatában tárgyalja viszonylag részletesen az illető két tudományág és a történettudomány kapcsolatát, illetve eltéréseiket, és nem hagy kétséget afelől, hogy sem a tárgy, sem a módszer vonatkozásában ennek a kettőnek az esetében nem olyan egyszerű a történetírástól való elhatárolás. Befejezésként egy új, genetikus és strukturalista történetírás perspektíváját vázolja fel. Érdekes, hogy Mirjana Gross maga is nemegyszer hangsúlyozza, milyen jelentős szerepe van a történetírásban a történész jelenkorának, ismereteinek, személyiségének, tehát nem közvetlenül a forrásból eredő ismeretanyagának, és mégis: Topolski erre vonatkozó fejtegetéseit kissé bizalmatlanul említi azzal, hogy a probléma még nincs kellőképpen kidolgozva. Holott Topolski megállapításai a „forrásokon túli” ismeretekről (a lengyel pozazródlowy kifejezést magyarul a legegyszerűbb a „metafontikus” szóval visszaadni) módszertanának egyik legérdekesebb és véleményünk szerint eléggé kidolgozott része. Egyébként azt kell mondani, hogy Mirjana Gross munkája minden irányban nyitott, mint említettük, a mai polgári történetírásban felfigyel mindenre, ami hasznosítható, ugyanakkor minden kérdésben határozott marxista álláspontot fejt ki. Mirjana Gross munkájának az a sajátos előnye, hogy határozott egyéni összegezést ad a történetírás történetének és módszertanának legfontosabb kérdéseiről, ugyanakkor valóban tankönyvet is nyújt, amely csakugyan megtanulható, s annyira tekintettel van a történészhallgatók igényeire, hogy még arról is kis áttekintést ad, milyen egyetemes történeti összefoglaló sorozatokból lehet tájékozódni.
