Századok – 1979
Beszámoló - Történettudomány és társadalomtudományok. Beszámoló a Magyar Történelmi Társulat 1978. március 29–31-i szegedi vándorgyűléséről (Gunst Péter–L. Nagy Zsuzsa) 132/I
BESZÁMOLÓ 143 E teljességre való törekvésben megvan a feladata a művelődéstörténetnek, mellyel részletesebben foglalkozott. A fő kérdés az, hogyan tárható fel s írható le az alap és felépítmény viszonyán belül társadalom és művelődés viszonya. Kosáry, Lukács nyomán, azt hangoztatta, hogy e kapcsolat nagyon is áttételes, s a marxista művelődéstörténet viszonylagos lemaradását éppen az okozta, hogy az áttételt túl egyszerűen és közvetlenül értelmezte. Rámutatott arra is, hogy a történész számára „a művészi alkotások gyakran olyan források is, amelyek visszakövetkeztetéssel a társadalmi modell felépítéséhez felhasználhatók”. Bővebben szólt arról is, hogy a művészetek történeti diszciplínáinak hatáskörét bővíteni kell: az irodalomtörténet nem mondhat le a folklór, a művészettörténet a népművészet történetének tárgyalásáról. Ezzel kapcsolatban kitért az új stílusú népdal keletkezésének körülményeire és vitatta Szabolcsi Bence vonatkozó megállapításait. Végezetül a periodizáció és a stílusok problémáját tárgyalta, elvetve az ölelkező periódusok alkalmazását. Kosáry szerint „egy-egy korszakot a főbb, a domináns jellemzők alapján körvonalazhatunk akkor is, ha azok korántsem kizárólagosak”. S „az újat kell dominánsnak tekintenünk, ha már valóban kibontakozott, még akkor is, ha mellette vagy alatta a régebbi is folytatódik”. A vitában résztvevők nemcsak azokra a kérdésekre reflektáltak, amelyek Kosáry előadásában elhangzottak, hanem saját tudományterületük egy sor jellegzetes problémáját is érintették. Többszörösen visszatérő, az egyes tudományágakat sajátosan érintő probléma volt a történetiség elvének alkalmazása, a történeti nézőpont bevitelének vagy hiányának következménye. Voigt Vilmos azt hangsúlyozta, hogy „a magyar néprajztudomány mindig is mutatott történeti érdeklődést”, s épp ezért tartotta érthetetlennek, tudományosan igazolhatatlannak azt, hogy „éppen legutóbb, a MTA Néprajzi Kutatócsoportjában készülő Az új magyarság-néprajz kézikönyv tervezetéből kihagyták, kitessékelték a történeti áttekintést adó, külön kötet nagyságú tanulmányt”. Ezt annál inkább hibáztatta, mert „a román néprajz zöme etnogenezist keres, a német néprajz településtörténeti folyamatokat nyomoz, a francia néprajzi kutatás a latin kultúra hatása előtti nyomokat keresi, az orosz és szovjet pedig legalább a koraközépkorig történeti rekonstrukciót alkalmaz, ennél is régebbre és távolabbra pedig tipológiai összehasonlítás segítségével következtet”. A történetiségnek a magyar folklorisztikában olyan képviselői voltak, mint Erdélyi, Ipolyi, Katona, Marót, Honti, Ortutay, Győrffy, Tálasi, sőt még talán az ilyen értelmű egyoldalúság vádja is felhozható. Hiszen ,,alighanem csak nálunk szokás, hogy néprajzkutatók kezében van az agrártörténeti és a mezőgazdaságtörténeti kutatások irányítása”. Az ELTE Folklór Tanszéke - mint mondotta - a történetiség elvének alkalmazására törekszik (Martin György, Dömötör Tekla, Vargyas Lajos.) A „történeti folkloristák” azonban egy sor még megoldatlan kérdéssel küszködnek, hiányzanak a nagy összefoglaló művek. A művelődéstörténet, a művészettörténet történeti diszciplína voltát húzta alá Németh Lajos, amikor kifejtette: „a legegyszerűbb művészettörténeti tény konstatálása már önmagában bonyolult történeti viszonylat rendszerbe való elhelyezés, mint ahogy az a legbanálisabb múzeumi rutinmunka, az attribuálás is”. A történeti elv dominanciájának Vásáritól Burckhardton át a stílus- vagy szellemtörténetig mindig tudatában voltak.
