Századok – 1979
Beszámoló - Beszámoló a magyar–csehszlovák történész vegyesbizottság 13. ülésszakáról (Szakály Ferenc) 120/I
126 BESZÁMOLÓ A szlovákiai felkelések többsége parasztmozgalom volt, de gyakorta megmozdultak a közép-szlovákiai bányavárosok és — privilégiumaik védelmében — a városok és a mezővárosok is. Egyes mozgalmakban nagy szerepet játszott az alsó papság (1514), a kisnemesség (1631/32) és némelykor a falusi, sőt a nemesi felvilágosult értelmiség is (az 1697-es sárosi felkelés egyik vezetője egy falusi tanító volt, az 1774-es árvái parasztmozgalmat a jakobinus nemes Abaffy Ferenc is támogatta). A szlovákiai városok és bányavárosok felkelésében gyakran a nők vették át az ellenállás szervezését és vezetését (az 1752-es óhegyi és az 1771-es privigyei felkelést mint a „nők felkelését” is említik). Egyes nagyobb mozgalmak kapcsolatot kerestek a társadalom más rétegeivel és osztályaival, így pl. a szabad királyi városokkal, sőt a nemességgel is. Katonai szempontból is jól szervezettek voltak, de a szervezettség jellemzi a kisebb mozgalmakat és a jobbágyrendszer megreformálása idején elterjedt ún. „kérelmező akciókat” is. (Az elégedtelen jobbágyok titkos gyűléseken döntöttek az eljárás módjáról, pénzt gyűjtöttek, az árvái uradalom jobbágyságának 1771-ben Bécsbe küldött kérelmét egyenesen Zelenay János nagyszombati jogprofesszor dolgozta ki, az 1790-es kelet-szlovákiai akciókat pedig az ún. „parasztkonföderáció” hangolta össze.) Az itteni társadalmi struktúra sajátosságai következtében a felkelő parasztok nem léptek szövetségre a városi polgársággal s nem is kerültek annak vezetése alá. Annál többször feltűntek jobbágyok a magyar rendek Habsburg-ellenes küzdelmeinek - a Bocskai-, Thököly- és II. Rákóczi Ferenc vezette „rendi mozgalmak”-nak — táborában. Az előadó hangsúlyozta, hogy a parasztság ezekben is az elnyomás és a kizsákmányolás mérséklése érdekében ragadott fegyvert, s így céljait nem lehet azonosítani e mozgalmak tulajdonképpeni célkitűzéseivel. A népi elégedetlenséget a bécsi udvar is igyekezett kihasználni saját törekvései érdekében. 1790-ben pl. az udvar lázító röpiratok segítségével próbálta megtörni a nemesség rendi ellenállását (Zemplén vármegyében és a Szepességben nyílt népi ellenállásra is van példa). A megmozdulásokat ösztönözhették háborús események (1514), idegen zsoldosok akciói (1631/32), katonai betörések, de még többször az új adók és az adóemelések. A városok többnyire privilégiumaik védelmében szálltak szembe uraikkal. Jobbágymozgalmak kísérték a 18. század második felében a jobbágyreform előkészítését és lefolyását is. A vallási motiváció e korban csekély szerepet játszott; az ellenreformáció is csak néhány helyi lázadást (Turoluka 1672 és Szene 1673) váltott ki. A par ászt mozgalmak követelései defenzív jellegűek voltak, a status quo megőrzését célozták, ilyen formában is lassították azonban az örökös jobbágyság rendszerének továbbépülését. A népi mozgalmak csak a feudális társadalmi rendszer válságának időszakában váltak offenzívvá; bennük ekkor már a fennálló társadalmi viszonyok tagadása is megjelenik. Ezzel nagymértékben befolyásolták a reformok előkészületeit és megvalósítását. Az ideológia kezdetben vallási köntösben jelentkezett, utóbb azonban ez elvesztette jelentőségét. A helyi megmozdulások — amelyek tartalmát a „régi jogokért” való küzdelem adta — fikciókra épültek, s így ideológiájuk is a „hamis tudat” jellegét öltötte. Ilyen ,diamis tudatnak” minősíthető az igazságos, jó uralkodóba vetett hit, amelynek megnyilvánulásaival gyakorta találkozhatunk Szlovákiában is. A 18. századi mozgalmak - a reformok, az iskolázottság és a kommunikáció megjavulása, a haladó értelmiség fellépése következtében - fokozatosan megszabadultak helyi kötöttségeiktől. Általánosabb jellegűvé váltak, követeléseik között megjelent a robot, az örökös jobbágyság meg
