Századok – 1979
Beszámoló - Beszámoló a magyar–csehszlovák történész vegyesbizottság 13. ülésszakáról (Szakály Ferenc) 120/I
122 BESZÁMOLÓ kezdetéig teijedő időszakban a tőkés viszonyok Kelet-Európába is behatoltak; elsősorban a mezőgazdasági termelésben érvényesülhettek, amelyre a nyugati iparfejlődés ösztönzően hatott. Ott, ahol a nagybirtok nem találta szembe magát a jobbágyság és az állam ellenállásával (pl. Mecklenburgban, Pomerániában és Poroszország egy részén), a nagybirtok túlsúlya tovább növekedett. Kezdetben hasonló tendencia jellemezte a Habsurg-országok fejlődését is; ezekben a nagybirtok ekkortájt érte el legnagyobb kiteijedését. Az itt kirobbant jelentős paraszt megmozdulások azonban csakhamar beavatkozásra késztették az államrendszert. Az általa bevezetett reformok (pl. a robot korlátozása) részben könnyítettek a jobbágyi terheken, részben pedig a modernebb gazdálkodás irányába szorították a nagybirtokot. (Az előadó hangsúlyozta, hogy bár a nagybirtok kezdetben elősegíthette a termelési eredmények javulását, némelykor előrelendíthette a mezőgazdasági technikát is, hosszú távon — a robotmunka igénybevétele miatt — a fejlődés kerékkötőjévé vált, a termelékenység stagnálását vagy egyenesen csökkenését okozta. így a robotoltató földesúri nagyüzem — amelynek léte fékezőleg hatott a társadalom életjelenségeinek minden más területén is - nem tekinthető az eredeti tőkefelhalmozódás sajátos formájának; a felhalmozás korakapitalisztikus elemei csak a 18. század második felében — a nyugati ipari szektor ösztönzésére — jelentkeztek keretein belül.) A paraszti osztályharc szakaszai — némi eltéréssel — a második jobbágyság rendszerének átalakulásaihoz igazodnak. A 18. század közepéig tartó időszakot a régi jogok visszaállításáért folytatott küzdelem jellemzi, amelyben a jobbágyság leghatékonyabb fegyvere a tradicionalizmus volt. Mivel a csehországi földbirtokosok 1620 óta szabadon rendelkeztek jobbágyaikkal, a cseh jobb ágy mozgalmak ideológiájában mély gyökeret eresztett a naiv monarchizmus, amely az 1680-as, 1706-os és az 1738-as mozgalmaknak is visszatérő motívuma volt. (Az 1680-as kirobbanásához nagymértékben hozzájárult I. Lipót 1679-es prágai látogatása; az uralkodói segítségbe vetett naiv hitet tanúsítja, hogy a felkelők nem aktív ellenállásra, hanem csupán elégedetlenségük kinyilvánítására szervezkedtek.) A vallási motiváció ebben a korban már csekély, periférikus szerepet játszott a parasztmozgalmakban. Kezdetben a lengyelországi és a magyarországi mozgalmakban is fontos szerepe volt a régi jogokért vívott harcnak és a népi monarchizmusnak (az előadó ennek nyomait fedezi fel az 1514-es parasztháborúban is). A lengyel- és magyarországi paraszt megmozdulások azonban a 17-18. században olyan mozgalmak uszályába kerültek, amelyek nem osztályharcos, hanem rendi-nemzeti indíttatásúak voltak; ennek tulajdonítható, hogy „tiszta” formában ritkán fejlődtek ki. A Bocskai-felkeléstől kezdve számos példa akad erre a magyar történelemben; arra viszont, hogy az osztályharcos motiváció szembekerült volna a rendi-nemzetivel, mindössze egy: az 1631/32-es Császár Péter-féle felkelésé. Ez azt mutatja, hogy a parasztság nem közvetlen uraiban látta elsődleges ellenségeit, a bécsi udvar pedig nem tudta egymás ellen kijátszani a magyar mozgalmak egyes elemeit; a kormányzat bizonytalan és nem őszinte parasztvédő kísérletei (pl. az 1698-as pátens) sorra megbuktak a rendek ellenállásán, hatékonyságukat eleve csökkentette az állami adóterhek egyidejű növekedése. A Habsburg-ellenes mozgalmakat vezető nemesség ezzel szemben a csatlakozók terheinek csökkentésével — mint Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc tette — biztosítani tudta magának a tömegbázist. A ké.t ellentétes érdekű osztály magyarországi együttműködéséhez jelentősen hozzájárult, hogy e mozgalmak az állandó háború sújtotta területeken zajlottak, ahol a lakosság közt
