Századok – 1979
Folyóiratszemle - Mitrovič Andrej: A központi hatalmak háborús céljai és a délszláv kérdés 1151/VI
1152 FOLYÓIRATSZEMLE A központi hatalmak hadi céljai és a délszláv kérdés összefüggéseinek vizsgálata nemcsak e korabeli „aktualitás” miatt fontos. Az első világháború immár könyvtárnyi irodalma ellenére a történetírás mindeddig kevés figyelmet fordított e téma elemzésére. A szerző elöljáróban körülhatárolja vizsgálódásai körét. Az egyes kormányok által megfogalmazott háborús célok és a délszláv kérdés ebben elfoglalt helyére összpontosítja figyelmét. E körülhatárolt témán belül is azokat a problémaköröket emeli ki, melyek segítségével „az áttekintés lényegét elvégezheti”. Vizsgálatában az általános történeti háttérből indul ki, vagyis a Habsburg-monarchia és Németország érdekeiből, a jövővel kapcsolatos elképzeléseiből, valamint a délszláv népek erősödő nemzeti mozgalmaiból, egyesülési törekvéseiből. Ezek, hangsúlyozza Mitrovié, keresztezték egymást, de érintették a többi nagyhatalom érdekeit is. A Monarchia fő törekvése az első világháborúban arra irányult, hogy megtartsa és tovább erősítse délkelet-európai pozícióit, megőrizve a birodalom területi integritását és dualista berendezkedését. Németország európai hegemóniára és világhelyzetének megerősítésére törekedett, s e nagyratörő, imperialista vágyak rendszerében helyezkedtek cl délkelet-európai törekvései. E célok megvalósulása csakis a balkáni kisnépek kárára történhetett, s ez logikusan váltotta ki ellenállásukat. S bár valamennyi európai nagyhatalom saját érdekeinek megfelelően alakította ki balkáni politikáját, a 20. század elején Ausztria-Magyar ország és a Német Birodalom veszélyeztette leginkább a Balkán-félsziget nemzeti mozgalmainak továbbfejlődését. E mozgalmak pedig főként a Monarchiára voltak veszélyesek. A központi hatalmak háborús céljai, a délszláv kérdés „megoldását” célzó döntései a katonai lehetőségektől, a hadi események alakulásától függtek, tehát időszakonként változtak. De figyelembe kell venni - írja Mitrovic - a központi hatalmak közötti ellentéteket is, hiszen törekvéseik, területi aspirációik számos ponton keresztezték egymást. A hadi helyzet alakulásától függően a Monarchia és Németország háborús céljai tekintetében három időszakot különböztet meg. Az 1914-1917-ig terjedő periódust, mikor a központi hatalmak Szerbia vereségével kívánták megoldani a délszláv kérdést. De a szerb állam 1915-ben bekövetkező veresége ellenére — az ellenállás tovább szerveződése és az antant törekvései miatt - a központi hatalmak nem érték el céljaikat. Az 1918 tavaszától-nyarától 1918 koraőszéig tartó időszakban a „mi legyen Szerbiával” kérdése összefonódott a Monarchia délszláv és más népeinek nemzeti mozgalmaival, vagyis a délszláv kérdés megoldása elsődleges feladattá vált, mivel komolyan veszélyeztette a Monarchia dualista struktúráját és területi integritását. A harmadik periódus -1918 koraőszétől a világháború befejezéséig - már nem tartozik a szerző vizsgálódási körébe, mivel mindkét hatalom a teljes vereséget és széthullást igyekezett kikerülni. Mitrovic ezután részletesen ismerteti az osztrák katonai vezetés, a magyar kormány és a Német Birodalom álláspontját, annak változásait a délszláv kérdésben, illetve a köztük levő ellentéteket. A Monarchia hivatalos szándékait Berchtold külügyminiszter 1914 júliusában a közös minisztertanácsi ülésen elmondott beszéde alapján vázolja, s megállapítja: nem volt szó Szerbia teljes bekebelezéséről a Monarchiába, bár szuverenitását erősen korlátozták volna. Ez a területileg alaposan megcsonkított Szerbia minden tekintetben a Monarchiától függene. Ezt a politikai vonalat képviselték lényegében egészen 1918 tavaszáig. A Crna Gorával kapcsolatos elképzeléseket Burián 1915 novemberi berlini útja alkalmával elmondott beszédei alapján rekonstruálja. Crna Gorának lényegében ugyanazt a sorsot szánták, mint Szerbiának. Ugyanakkor az osztrák és a magyar vezetésen belül - elsősorban a katonai körök és a magyar kormány között - komoly nézetkülönbségek is voltak Szerbia és Crna Gora további sorsát illetően. Az osztrák felső katonai vezetés (Konrád báró, a vezérkar főnöke, majd utóda, Arthur Arz) e két ország annektálásával kívánta megoldani a délszláv kérdést, a magyar kormány terveibe viszont jobban beleillett egy életképtelen, függő Szerbia és Crna Gora. Ezt az elképzelést elsősorban Tisza István képviselte. S bár a katonai helyzet változásával a konkrét tervek módosultak - írja Mitrovic -, az annexiós elképzelések sem szenvedtek vereséget. A világháború éveiben úgy tűnt, mintha Németország számára a délszláv kérdés másodlagos lett volna, s elsősorban szövetségesei szempontjából közelítené meg. A valóságban azonban, mutat rá a szerző, a délszláv kérdés Németország számára is rendkívül fontos volt, nem utolsósorban persze szövetségesei megtartása szempontjából, de mindig a sajátos német érdekekből, saját háborús céljaiból kiindulva közelítette meg. E kettős cél elérésének, összehangolásának eszköze a Mitteleurópa-terv volt. Németország és a Monarchia között tehát szoros szövetségük, alapvető érdekazonosságuk ellenére komoly ellentétek voltak a délszláv kérdésben.
