Századok – 1979
Folyóiratszemle - Farré Luis: Szegények és gazdagok a középkorban. Vallási és társadalmi-gazdasági környezet 1142/VI
FOLYÓI RATSZEM LE LUIS FARRÉ: SZEGÉNYEK ÉS GAZDAGOK A KÖZÉPKORBAN. VALLÁSI ÉS TÁRSADALMI-GAZDASÁGI KÖRNYEZET A tanulmány témáját a szerző mindjárt a bevezetőben így foglalja össze: mint a történelem folyamán mindenkor, így a középkorban is megvolt a két egymással szemben álló osztály: azok a szerencsések, akiknek vagyon és hatalom jutott osztályrészül - a gazdagok; és azok, akik ezektől megfosztottak voltak - a „szegények”; ez gazdasági és erkölcsi problémákat eredményezett, ami a kor szellemének megfelelően, teológiai színben jelentkezett. Az európai középkor jellemzője a kereszténység. A kezdeti egyszerű keresztény gyülekezetek az idők folyamán egyre szélesebb körben terjedtek el, Nagy Konstantin ideje alatt és óta kiváltságokhoz is jutottak. Az intézménnyé szerveződés magával hozta az egyházon belüli tagozódást; megfogalmazódtak és merevvé váltak a dogmák. Dogmatizmus és hierarchia kölcsönösen igazolták és kiegészítették egymást. Gyakorlatilag nem létezett rang beneficium vagy a gazdasági kiváltság nélkül. A feudalizmus kialakulása idején a politikai rend (ordo politicus) és az egyházi rend (ordo ecclesiasticus) párhuzamosan fejlődött. A világi hatalom számára a hatalom és ezzel együtt a presztízs katonai és részben politikai jellegű, az egyház számára vallási és politikai jellegű egyidejűleg. A tulajdon a vékony vezető réteg kezében összpontosult, a kultúra a monostorokba és kolostorokba koncentrálódott. A városok kialakulása, a céhekbe, guildekbe szerveződés, a kézműipar specializálódása hozzájárult az osztályöntudat felébredéséhez. Ennek megnyilvánulási formái az eretnekmozgalmak voltak: a kor szellemének megfelelően, a gazdasági - társadalmi elégedetlenség vallási köntösben jelentkezett. A három legjelentősebb eretnekmozgalom Franciaországban alakult ki: katharok, albigensek, valdensek. Közös jellemzőjük, hogy az eredeti szegénységtől és egyenlőségtől eltávolodott egyházat, a visszaéléseket, a túlzott luxust támadták, tehát az intézményt; kritikájuk gazdasági-erkölcsi jellegű volt, nem érintette a dogmát. A tulajdont magát nem támadták, csak a túlzott felhalmozást ítélték el. Tagjaik zömmel városi céhpolgárok, kiskereskedők, valamint az alsópapság egy része. Az egyház mind a három mozgalmat eretneknek bélyegezte, tagjaikat kiközösítette. Szegénység és alamizsna: a középkor folyamán gyakran előforduló kifejezések. Assisi Szent Ferenc a szegénységet a keresztényi tökéletesség fundamentumának tekintette. Az ő fellépésétől kezdve kezdték a lelki felszabaduláshoz elengedhetetlennek tekinteni a szegénységet. Követőinek semmijük sem lehetett, a pénzt még érinteniük sem volt szabad. Kizárólag alamizsnából vagy az általuk végzett fizikai munka béréből kellett fentartani magukat. Az egyház azonban megtalálta a közbülső megoldást: a kolostorok nem a franciskánusok, hanem a Szentszék tulajdona, a papság képviselője intézi az anyagi természetű ügyeket. Látszatra tehát szegények voltak, mert a ruhájukon kívül semmilyen tulajdonuk nem volt, gyakorlatilag azonban semmiben sem szenvedtek hiányt. A teológiai gondolkodás területén Aquinói Szent Tamás fejezte ki legjobban a középkori ideált. Támogatta és igazságosnak tartotta az egyházi és világi szervezetet, csak egészen enyhe változtatásokat javasolt. A tulajdonhoz való jogot az ember természetes jogának tekintette. Részletesen elemezte az alamizsna kérdését. „Elaemosyna est opus quo datur aliquid indigenti propter Deum.” Könyörületesség, kegyelem, alamizsna mindig együtt jár. Az alamizsnát gazdasági és társadalmi szempontból elengedhetetlen eszköznek tekintette, azzal a feltétellel, hogy csak annyit szabad adni, amennyi a család vagy az állam anyagi egyensúlyát nem veszélyezteti, gondosan ügyelve arra, hogy az alamizsnát kapó megmaradjon ebben az állapotában; olyan eszköz, mely egyesítette a szegényt a gazdaggal, megtartva őket eredeti helyzetükben. (Revistade Occidente. 1977/17. 32 - 39. 1.) K. Zs.
