Századok – 1979
Történeti irodalom - A magyar népi demokrácia története 1944–1962 (Ism.: Orbán Sándor) 1136/VI
1136 TÖRTÉNETI IRODALOM A MAGYAR NÉPI DEMOKRÁCIA TÖRTÉNETE 1944-1962. Szerk.: Balogh Sándor, Jakab Sándor. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1978. 383 1. A felszabadulást követő évtizedekről mind ez ideig - akár kisebb-nagyobb tanulmányok vagy tanulmánykötetek, akár monográfiák alakjában - olyan történeti munkák láttak napvilágot, amelyek csupán egy-egy rövid periódus vagy - tágabb időben - a fejlődés egyik vagy másik tényezőjének, területének bemutatására vállalkoztak. Az a néhány kivételként említhető tankönyvszerű vagy népszerűsítő összefoglalás, amely erről a korszakról íródott, éppen úgy nem számítható tüzetes anyagfeltáráson nyugvó tudományos igényű ábrázolásnak, mint ahogy a különböző pártok vagy más intézmények egyidejű dokumentumainak - egyébként a kutatás szempontjából alapvető jelentőségű - közreadása sem helyettesítheti a korszak történetének feldolgozását. Ha e bevezető sorok egyszersmind utalnak is a nem kevés előzményre, a Balogh Sándor és Jakab Sándor által vezetett kitűnő kutatói-szerzői kollektíva (Bírta István, Izsák Lajos, Korom Mihály és Simon Péter) munkáját akkor is az első olyan teljesítményként kell üdvözölnünk, amelynek sikerült egységes és átfogó folyamatként elénk állítani a felszabadulást követő közel két évtized forradalmi átalakulásait. Egy történeti korszak elsőként való teljes ábrázolása, lett légyen az bármely időszak kutatójának vagy kutató kollektívájának teljesítménye, mindenképpen elismerést érdemel. Hát még akkor, ha az egy olyan formációváltást mutat be, amelynek történeti jelentőségű mozzanatai, folyamatai nemcsak hogy nem zárultak le teljesen, de ma is zajlanak; közvetlenül és elemi módon hatnak; eredményei pedig csak részben a mában, részben inkább a holnapban objektiválódnak. Nem kétséges, a jelzett körülmények sokban könnyíthették a könyv szerzőinek dolgát. Mégis, ha csak a korábbi korszakokat ábrázoló történetíróknak a távolabbi múlt forrásainak, üzeneteinek közvetítésében elfoglalt — szinte monopolisztikus — helyzetével vetjük össze a dolgukat, már kitűnik e könnyítés fonákja. Persze nem annyira a monopolhelyzet kölcsönözte - néha a kivételes beavatottéhoz hasonlónak hitt - sajátos adottság hiánya folytán. Sokkal inkább arról a többletfeladatról van szó, amely éppen azért hárult rájuk, mert a közelmúltról vagy a jelenről rajtuk kívül - akár őket megelőzve, akár velük egyidejűleg - műid a személyes kortársi tapasztalatok és élmények, mind a technika jóvoltából áradó egyidejű - jórészt propagandacélú - sajtó-, rádió-, televízió- és más híradások is információkat nyújtanak. így teendőjük nemcsak az lett, hogy a kor forrásai alapján rekonstruálják és közvetítsék annak eleddig fel nem tárt vagy csak hiányosan ismert történeti képét, hanem egyszersmind az is, hogy rendet teremtsenek a jelen nemzedék által megélt tapasztalatok, élmények, valamint a korántsem tudományos igényű, de annál nagyobb tömegű egyidejű információk sokféleségében és gyakorta ellentmondásokkal tele rengetegében. Más szóval és általánosabban: nemcsak rekonstruálni és közvetíteni, de - és ebben teljesen egyet lehet érteni Ernst Noltéval - interpretálni is kell a kor történetét annak, aki emez időszak kutatására vállalkozik. Aligha kell hangsúlyozni, egy ilyen nagy vállalkozás nem lehetett mentes bizonyos kockázattól, hiszen - eltérően a régebbi korok rekonstruálásától - a jelenkor rajzát, értelmezését és magyarázatát anélkül kellett elvégezniük a szerzőknek, hogy a munka helytállóságát, mint előbbiek esetében, a különböző történeti folyamatok már megismert vagy elvben megismerhető közelebbi vagy távolabbi hatásai, végkifejletei teljesen hitelesítették, illetve „visszaigazolták” volna. Ugyanakkor azt sem kell tagadni, és okát sem különösebben elemezni, hogy valamennyi történeti időszak közül (mert egy sem képez kivételt), leginkább az ő tárgyukon: a jelenkortörténet rekonstruálásának és interpretálásának mikéntjén hagyhatnak nyomot a folyó ideológiai és politikai, sőt gazdasági gyakorlat apológiájának igényei. Ámde - és a könyv is ezt bizonyítja — mégsem azoknak volt vagy van igazuk, akik az idő ítéletének okos kivárására, úgymond: a történeti távlat valaminő mumusként való tiszteletére intik a történészt. Hiszen ezek szerint a szüntelen zajló történelemnek, bár mindenkor más és újabb, de mindig lenne egy a tanulmányozás és megismerés szempontjából tetszőleges kiterjedéssel és ideiglenességgel felfüggesztett szakasza. Aligha kétséges, a szubjektivitás önkényét sem azok - esetünkben nem a könyv szerzői — követik el, akik ezt elutasítják, hanem azok, akik a múltat a jelennel összekötő, objektíve egységes történeti folyamat hozánk legközelebbi — Marc Bloch szavaival — „legszélső csücskét” praktikus meggondolásokból kiiktatni szeretnék abból. Ma már persze úgy tűnik, elmúlt az az idő, amikor még vita tárgyát képezhette a jelenkortörténet művelésének jogossága. Csakhogy helyette egy újabb probléma jelentkezett amiatt, hogy a
