Századok – 1979
Beszámoló - Szerb–magyar szakértői konferencia az 1848–49-es szerb–magyar kapcsolatok témájáról (Bona Gábor) 1105/VI
BESZÁMOLÓ 1111 mint program — érthetően nem létezett. Hangadó és ezzel párosuló terrorizáló magatartásuk gyorsan megtette hatását. így a határokon túli szerb népességből kapott segítség a hazai szerbség egész politikai magatartását döntően meghatározó tényezővé vált. Mindezzel természetesen nem a szerb mozgalom jogosultságát, vagy a két hazában élő szerbek összetartozása érzésének realitását kívánjuk kétségbe vonni. Hiszen ez nemcsak történeti tény, de a történelem menete által igazolt és megerősített tény. Az összeütközést meggyorsító külső ösztönzés nélkül azonban talán születhetett volna olyan kompromisszum — a szerb nemzet jogainak elismerése, de a Vajdaság azonnali létrehozása nélkül — amely alapot nyújthatott volna a döntő osztrák tényezővel szembeni szövetségre. Kemény G. Gábor a magyar-délszláv megbékélési kísérletekről tartotta referátumát. Szerinte 1848/49 folyamán a magyar-szerb közeledés, a megbékélési akciók három szakasza különböztethető meg. Az első 1848 márciusától május elejéig, a karlócai szerb nemzeti gyűlésig, annak programjáig terjed. Ebben az időszakban kétségkívül nagyobb arányú a pozitív, mint a negatív elem, valóban lehetőség nyílhatott volna egy gyors, tartósnak ígérkező megállapodásra. A májustól augusztusig terjedő második szakaszban azonban már csak komoly engedményeket jelentő kormányzati intézkedésekkel, biztosítékokkal alátámasztott tervezetekkel lehetett volna az ország akkori déli megyéiben kirobbant felkelést leszerelni. A harmadik, 1848 szeptembere és 1849 júniusa közötti szakaszban a tartós békemegállapodás esélyei a minimumra csökkentek. Ebben nemcsak az éles szakítás 1848 őszi eseményei, Jellasics leküzdött 1848 szeptemberi fegyveres támadása, a szerbiai segélycsapatok tömeges beáramlása, a szerb nemzeti mozgalom vezetőinek az osztrák udvarikatonai körök politikájához való csatlakozása játszott közre. Még ennél is súlyosabb tényező volt a kölcsönös bizalmatlanság, amely akkor is éreztette visszahúzó hatását, amikor az oktrojált alkotmány megjelenése után bizonyos mértékig megváltozott körülmények között került sor az utolsó hónapok megbékélési, azaz fegyverszüneti tárgyalásaira. E meg-megújuló, bár végül is eredménytelenül végződő kísérletek — különösen az 1849 tavaszán és kora nyarán tapasztalható közeledés - azt bizonyítják, hogy mindkét fél kétségtelen fontosságot tulajdonított a megegyezésnek, s végül is nem a tárgyaló feleken, hanem a történelmi körülményeken múlott, hogy a remélt siker elmaradt. Varsányi I. Péter — a közelmúltban előkerült eddig ismeretlen dokumentumok alapján — Csernovics Péter kormánybiztos délvidéki tevékenységét elemezte. Csernovics, akit 1848 áprilisában előbb Torontál és Bács megye királyi biztosává nevezett ki a Batthyány-kormány, majd megbízatását a katonai határőrvidékre is kiterjesztette, a magyar-szerb megbékélés őszinte híve volt. A hagyatékából — kormánybiztosi működése idejéből — származó dokumentumok számos kérdést tisztáznak mind tevékenységével, mind pedig a délvidéki szerb mozgalom 1848 tavaszi időszakával kapcsolatban. Ezek között az egyik legérdekesebb az a dokumentum, egy szabályos „szerződés”, amelyben Szenttamás római katolikus és óhitű (szerb és magyar) lakói 1848. június 21-én abban egyeznek meg, hogy „amely támadó ellenség ellen egyik a másikat védelmezni fogja, s mai napon testvérileg kezet fogván minden viszonyokban egymásnak segíteni magunkat ajánljuk”.
