Századok – 1979
Beszámoló - Szerb–magyar szakértői konferencia az 1848–49-es szerb–magyar kapcsolatok témájáról (Bona Gábor) 1105/VI
BESZÁMOLÓ 1109 A nemzetiségek nagy része ugyanekkor azonban megfogalmazta igényeit is, amelyben politikai nemzetként való elismerésüket követelték. Noha a magyar kormány bizonyos — kulturális és egyházi jellegű — engedményekre hajlandónak mutatkozott, a nemzetiségek politikai nemzetként való elismerésétől azonban mereven elzárkózott. Ez vezetett oda, hogy a nemzetiségek vezetői 1848 tavaszán aztán egyre inkább eltávolodtak a magyar forradalom táborától, majd teljes szakítás és nyílt szembefordulás következett be. A nemzetiségi kérdésnek Magyarországon ugyanakkor igen erős agrár jellege is volt. Számottevő polgárság hiányában a magyarországi nemzetiségek politikai vezetői a politikai jogok kivívása érdekében a parasztság tömegeire támaszkodtak, amit az tett lehetővé, hogy e nemzetiségi paraszti tömegek osztály érdekeik — a magyar forradalom által csak részben kielégített osztályköveteléseik — következtében végül is elfogadták a nemzetiségi vezetők által hangoztatott nemzeti jelszavakat. E folyamat a szerb mozgalomban is megfigyelhető. A határőrvidéken például, ahol a határőri rendszer az államifeudális kizsákmányolás egy speciális formáját jelentette, a határőrök szociális követeléseit a magyar kormány nem elégítette ki, illetve 1848 május végén, amikor bizonyos változtatásokat elrendelt, már késő volt. E mozgalom ugyanis ekkor már az elsősorban nemzeti jelszavakkal fellépő reakciós politikusok (Rajacic) és demokrata szárny (Stratimirovic) befolyása alá került, jelszavait hangoztatta elsősorban. A nemzetiségi mozgalmakban a magyar forradalomtól való eltávolodással párhuzamosan ugyanakkor egyre uralkodóbbá vált az a nézet, hogy a támaszt elsősorban a trón zsámolyánál kell keresni. S noha ez korántsem jelentette azt, hogy a nemzetiségi politikusok közül a demokraták is behódoltak volna az udvarnak, választani azonban csak két lehetőség között lehetett, a nemzetiségi mozgalmak ereje egy harmadik utat jelentő kétfrontos — az osztrák reakció és a magyar forradalom ellen egyidejűleg vívott — küzdelemhez elégtelen volt. Az előbbi témához kapcsolódott szervesen Niederhauser Emil „A parasztság és a nemzetiségi kérdés a polgári forradalmakban” címmel tartott referátuma. Az előadó Kelet- és Délkelet-Európa múlt század 30—40-es éveinek paraszti társadalmait elemezve a következő főbb megállapításokat tette: A múlt század közepén, amikor a polgári nemzetállam létrehozása e térség népei számára aktuális történelmi feladattá vált, ehhez a tömegerőt a parasztság adta. A parasztság számára az elsődleges kérdés azonban a feudális kizsákmányolás felszámolása volt, így a nemzeti szabadságmozgalmak vezetőinek, ha a parasztságot meg akarták nyerni a nemzeti céloknak, a kettőt: a jobbágyrendszer felszámolását és a nemzeti célkitűzéseket érdekegyesítésben kellett összefogniuk. A paraszti tudatban ugyanakkor még fontos szerepet játszott a ,Jó király” felfogás, amely a felvilágosult abszolutista uralkodók jobbágy védő intézkedései nyomán alakult ki. Ez konkrét esetben nemegyszer vált gátjává a nemzeti szeparatisztikus törekvéseknek (például 1846-ban Galíciában). A parasztság számára a nemzet fogalmának ekkor még csak etnikai értelemben volt jelentősége — különösen ha ez az etnikai különbség az osztályviszonyban is jelentkezett (például németajkú földesúr és cseh vagy szlovén paraszt, vagy magyar földesúr és román vagy szlovák paraszt). A Habsburg Birodalomban az 1848-as forradalmak mindenütt a jobbágykérdés — ha nem is radikális, de — megoldását hozták. Az első hetek nemzeti lelkesedéséből éppen
