Századok – 1979
Beszámoló - Beszámoló a magyar–NDK történész vegyesbizottság debreceni üléséről (Balázs Ilona) 1084/VI
BESZÁMOLÓ 1087 fasizmust a polgári demokráciából organikusan eredeztették, s elkerülhetetlen tényként kezelték. Sőt olyan vélemény is elhangzott, amely szerint a fasizmus valójában sietteti a proletariátus győzelmét. E nézeteket nem mindenki képviselte; így pl. Togliatti, aki elvetette a fasizmus abszolút törvényszerűségének tételét, hangsúlyozta, hogy ez a rendszer sajátos társadalmi struktúrák talaján, az osztályharc függvényeként jön, vagy nem jön létre, és kétségbe vonta, hogy a fasizmus a kapitalizmus végső stádiumát jelentené. Elvileg alapjában hasonló álláspontra helyezkedett Tasca, aki az antifasiszta erők szövetségét akarta létrehozni a Mussolini-rendszer megdöntésére. Ezt követően Ormos Mária szólt Togliatti előadássorozatáról, amely „Lezioni sül fascismos” címen 1970-ben jelent meg. Ebben a legjobb történészekre jellemző látásmóddal elemezte az olasz fasizmus eredetét és vonásait, s figyelmeztetett a sematízálás veszélyeire. A Komintern fasizmus-koncepciója és általános politikai irányelve az 1935-ös kongresszuson fogalmazódott meg. Dimitrov referátumában a fasizmus speciális tőkés politikai rendszert jelentett. A fasizmus osztályjellegéről szólva Dimitrov megismételte a Komintern VB XIII. plénumának meghatározását anélkül, hogy megmondta volna, konkrét értelemben milyen rétegek értendők a finánctőke legreakciósabb csoportján, majd a következő megállapítást tette: „A fasizmus fejlődése és maga a fasiszta diktatúra a különböző országokban különböző alakot ölt aszerint, hogy milyenek az illető ország történelmi, társadalmi és gazdasági viszonyai, nemzeti sajátosságai és nemzetközi helyzete.” Ebben benne foglaltatik — vélte Ormos Mária —, hogy a fasizmus által képviselt ultra-reakciós csoport konkrét összetétele függ a felsorolt kritériumoktól. (Bizonyára éppen azért nem kaphatott helyet az általános formulában.) 1935 óta a marxista elemzések alapjában véve ebben a keretben mozogtak. Az ötvenes években azonban ezt a szöveget gyakorta úgy interpretálták, ami tartalmában ellentétes volt vele. A szimplifikációk egyenlőségjelet húztak a finánctőke és a fasizmus között, és többnyire nem akartak hallani a középrétegek szerepéről a fasiszta mozgalmakban, az ideológia kialakításában stb. Erről többek között azért szükséges beszélni, mert a polgári fasizmus-kutatók gyakran ma is ezekkel a balos, szektás megfogalmazásokkal vitatkoznak. A marxista képzettségű vagy a marxizmushoz közel álló mai történészek egyfelől a fasizmus történetiségét, másfelől a gazdasági és társadalmi analízis mellett különösen a fasizmusban kifejezésre jutó politikai és ideológiai elemeket hangsúlyozzák. A radikális demokrata indíttatású történetírás közeljutott a marxista felfogáshoz. Befejezésül Ormos Mária annak a nézetének adott hangot, hogy valójában a tárgyalt legtöbb irányzat produkált olyan részismereteket és szempontokat, amelyeket — elkerülve a metafizikát és az egyoldalú egyszerűsítéseket — a marxista történetírás felhasználhat. Joachim Petzold: ,, Modernizmus vagy modernizmus-ellenesség” címmel tartotta meg korreferátumát. Az előbbihez azokat a polgári nézeteket sorolta, amelyek szerint a fasizmus a kapitalizmus forradalmi módszerekkel való meghaladását akarta elérni, az utóbbihoz pedig azokat, amelyek szerint antikapitalizmusról, a modern ipari társadalom elvetéséről volt szó a fasizmus esetében. Joachim G. Fest szerint pl. a német szocialista forradalomban Hitler modernebb személyiség volt, mint bármelyik belpolitikai ellenfele. Vannak polgári történetírók, mint Bracher, akik Hitlert Leninnel, Napóleonnal és a francia forradalmárokkal állítják egy sorba. A ,,forradalmi fasizmus”’ gondolat megalapítójának ősei közé tartozik Luigi Salvatorelli, aki a kispolgárság osztályharcaként értelmezte az olasz fasizmust. Már a
