Századok – 1979
Közlemények - Benczédi László: A rendi anarchia és a rendi központosítás tendenciái a 17. századvégi Habsburg-ellenes küzdelmeinkben 1038/VI
RENDI ANARCHIA ÉS RENDI KÖZPONTOSÍTÁS 1049 való-e a Thököly-féle államhatalom irányát az abszolutizmusban megjelölni, más szóval kifejezve, a korabeli Habsburg-magyar ellentétet nem indokolt-e úgy értelmezni, hogy itt alapjában véve az abszolutista törekvések külföldi és hazai változatainak a szembenállásáról volt szó? Nos, bizonyos látszathasonlóságok ellenére is, úgy látjuk, a két fél közötti konfrontáció lényegét nem ebben az „idegen-nemzeti” ellentétpárban kell keresnünk: Thököly a fennálló nemesi törvényesség sorozatos megszegése ellenére sem egyszerűen a „nemzeti” variánsát képviselte annak a hatalmi formációnak, amelyet a bécsi udvar „idegen” -ként akart az országra ráerőltetni. Azon túlmenően ugyanis, amit a magyarországi társadalomhoz való viszonyában a két hatalom egymástól alapvetően eltérő objektív helyzetéről, funkcionális különbözőségéről a fentiekben elmondottunk, van még egy csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy a Thököly-féle állam jellege más volt, mint az 1670 után bevezetett (és első menetében 1681-ig fenntartott) Habsburg-kormányrendszeré. S ez a bizonyíték nem más, mint az a tény, hogy a rendi országgyűlések intézményét mintegy két évtizeden át „szüneteltető” bécsi kormányzattal ellentétben hatalomra kerülése után Thököly két alkalommal is — előbb 1683 januárjában Kassán, majd ugyanazon év májusában Tállyán — összehívta a fennhatósága alá került területek rendi országgyűlését, ahol ugyan teljes élességgel került felszínre a központi hatalom és a rendi erők közötti érdekellentét, de az összehívás ténye már önmagában mégis a kuruc fejedelemnek azt a szándékát jelezte, hogy lehetőleg a rendiséggel való együttműködésre alapozza fejedelmi kormányrendszerét. Vagyis igaz ugyan, hogy Thököly a központi hatalom erősítése irányában gyakran áthágta (nemegyszer „kijátszotta”) a fennálló törvényes kereteket, de másrészről ezeket a kereteket mégis létezőnek tekintette és vállalta, ellentétben a Habsburg-politikával, amely egészben véve semmisnek és érvénytelennek tekintette a hazai nemesi törvényesség egész jogi-politikai felépítményét. A fentiek talán egy-két vonatkozásban indítékul szolgálhatnak arra, hogy a Thököly-felke lésben, illetve a Thököly államában érvényre jutó tendenciát — a rendi anarchiától és az abszolutizmustól egyaránt elhatárolva — a rendi központosításban jelöljük meg, s a mondottak talán arra is alapot adnak, hogy bizonyos pontig járhatónak tekintsük az általa jelzett utat. Fentebb kockázatról beszéltünk, s nem véletlenül: a Thököly-féle központosító kísérlet csakugyan kockázatos vállalkozás volt, amelybe a fejedelem eleve csak azért vághatott belé, mert, mint láttuk, maga mögött tudhatta a kuruc hadak, s — tegyük most már hozzá - a „hatalmas nemzet”, a török támogatását.29 Nos, a központosításnak ez az útja valójában addig a pontig volt járható Thököly számára, ameddig ez a két biztosíték a rendelkezésére állt. Az a pont pedig, ameddig kísérletének tere, „kifutása”, perspektívája volt, de amettől kezdve központosító igyekezete anarchikus ellentétébe fordult, a török Bécs alatt elszenvedett 1683 szeptemberi világtörténelmi veresége volt. A bécsi fordulat negatív kihatása azután egymással szorosan összefüggő két területen figyelhető meg a felkelés utolsó két évében a fejedelemség belső viszonyainak alakulásában. Mindenekelőtt: az addig sem könnyen fegyelmezhető és sok értelmetlen pusztítást okozó kuruc hadak minden képzeletet felülmúló katonai 2 9Ezt mutatja a Thököly által összehívott mindkét fent említett rendi gyűlés lefolyása, ahol is a fejedelem mindkét ízben csupán a belső és külső (ti. török) erőszak alkalmazásának a fenyegetésével tudta rábírni a rendeket követelései elfogadására. Ld. Angyal D„ i. m. II. 5-8. Vö. mégMajláth Я-пак a 18. sz. jegyzetben idézett közleményével.
