Századok – 1979
Közlemények - Benczédi László: A rendi anarchia és a rendi központosítás tendenciái a 17. századvégi Habsburg-ellenes küzdelmeinkben 1038/VI
RENDI ANARCHIA ÉS RENDI KÖZPONTOSÍTÁS 1043 dalmakkal rendelkező fiatal főúr, az ország egyik legvagyonosabb embere, aki ráadásul Erdély választott (bár tényleges hatalommal nem bíró) fejedelme volt, egyben veje Horvátország első emberének, Zrínyi Péter bánnak, s aki amellett állandóan több ezer fős bandériumot tartott a maga szolgálatában, aligha volt belekényszeríthető egy nemesi köztársaság „Prokrusztesz-ágy”-ába. Egy ilyen súlyú ember, helyzeténél fogva, arra volt kiszemelve, hogy egy ország vagy országrész szuverén uralkodója — rendi monarchája, illetve fejedelme — legyen! Egy későbbi fázisban persze elképzelhető lett volna a szuverén fejedelem és a jómódú megyei nemesség valamiféle szabályozott, rendi dualista típusú együttműködése — de semmiképpen sem az új hatalom keletkezésekor, születése pillanatában! Egy ilyen együttműködés csak úgy jöhetett volna létre, ha a jövendőbeli fejedelem előbb saját földesúri hatalmából — a neki alávetett földesúri apparátusból, szervitorokból és más szolgáló rétegekből — kifejleszti a maga uralkodói hatalmát, s aztán egy későbbi fázisban erre támaszkodva, rákényszeríti a vagyonosabb nemesi rétegeket is monarchikus felsőbbségének az elfogadására. Más kérdés, hogy ennek a szerepnek a betöltésére I. Rákóczi Ferenc — részben helyzete objektív ellentmondásainál, részben szubjektív alkati tulajdonságainál fogva — teljességgel alkalmatlannak bizonyult. Cselekvésének „objektív” akadályai közé kell számítanunk mindenekelőtt az őt körülvevő munkácsi környezetet, amely — vallásilag vakbuzgó anyja, Báthori Zsófia és az ő jezsuita tanácsadói befolyására — mesterségesen is szította a zömben protestáns kelet-magyarországi nemességgel fennálló vallási ellentéteket, továbbá ide sorolhatjuk azt a kiélezett viszonyt is, amely Apafi fejedelemsége és az erdélyi trónigényét fenntartó Rákóczi-ház között feszült, s amely az 1660-as években nemegyszer sodoita a háború szélére a keleti országrészeket. Ami pedig I. Rákóczi Ferenc emberi alkatát illeti, egészében el lehet mondani róla, hogy kiemelkedő történeti szerepet játszó családjának talán a legtehetségtelenebb, gyenge akaratú és jellemű tagja volt, híján minden tetterőnek, tehetetlenül sodortatva a mindenkori viszonyok által. Gyászos történelmi szereplésére mi sem jellemzőbb, mint amiről a felkelés leverésére küldött császári seregek megérkezése után, 1670. június 11-én Bocskai István tudósította Teleki Mihályt. Eszerint Rákóczi a Szerencs melletti harangodi mezőre készült szállítani harmadfélezer emberből álló földesúri hadait, s kijelentette: „ha őfelsége gratiát ad neki, őfelségének adja (mármint a seregét), akárkire fordítsa, lássa őfelsége.”15 így történt végül is, hogy 1670 nem egy Rákóczi-felkelés nyitányaként vonult be a magyar történelembe, hanem egy hamvába holt jellegzetesen anarchikus nemesi megmozdulás éveként, amely — mint azt már korábban is hangsúlyoztuk — nem önnön súlyával vált fontos történeti mérföldkővé, hanem azon abszolutisztikus ellenrendszabályok által, amelyekre a bécsi udvar, inkább csak a felkelési kísérlet ürügyén, Magyarországon elszánta magát. Ezzel azonban 1670-nel a magyarországi mozgalmak történetében is sok szempontból új szakasz kezdődött. Ha ugyanis 1670 előtt az ellenzéki szervezkedés, a dolgozó osztályok érdektelenségétől kísérve, jobbára a feudális uralkodó osztályra korlátozódott, s jellegében a rendi anarchia retrográd oldaláról támadta a fennálló rendi dualista kormányrendszert, úgy most, 1670 után a bécsi udvar által erőszakolt abszolutizmus részben már a kiváltságok nélküli osztályokat és rétegeket — mindenekelőtt a katonarétegeket, de a jobbágyság jelentős csoportjait — is önmaga ellen 1 s (Gergely SJ), Teleki Mihály levelezése, V. Budapest, 1910, 285.
