Századok – 1979
Közlemények - Székely György: Politikai elmélet és politikai valóság a reneszánsz korában 1013/VI
POLITIKA A RENESZÁNSZ KORÁBAN 1037 századi firenzei fejlődésben. Machiavelli szembefordult az egyházzal (Discorsi I. könyve), mert az az alázatosság hirdetésével „a világot erőtlenné tette, és kiszolgáltatta a gazoknak”. A pusztító zsoldosrendszer ellenfele volt, népi védősereg felállítása volt az elképzelése (Dellarte della guerra sette libri), A szétforgácsolt Itália helyén, amelyben a haladás körülményei immár kedvezőtlenné lettek, a nagy firenzei történetíró egységes Itáliát kívánt. Ennek megteremtését - hiszen ez volt a korszerű európai államfejlődés igénye - valamely korlátlan hatalmú fejedelemtől (principe) várta (II principe, 1514). Igaz, hogy ennek bármilyen eszköz felhasználását elnézte, de végső célja a belső és külső ellenségek legyőzése után a polgári köztársaság volt. Machiavelli mint szépíró is jelentékeny: írt szatirikus-allegorikus költeményt és több „tudós komédiát”. Az utóbbiak közül a legfontosabb a La mandragora (Nadragulya). Ez a jellemvígjáték nem csupán a hazug erkölcsök és a pénzsóvárság leleplezése, hanem mint jellemek találó bemutatása és mint az emberi akarat dicsőítése is jelentős. Az igénybevett ügyes, ravasz, bátor eszközök végül is az erkölcstelen, kapzsi, álszeht szereplők ellen fordulnak, s megtisztuló ügyet szolgálnak. A darab tehát egy kicsit Machiavelli alapproblémáját is tárgyalta, utalva a maga szomorú korára, amelyben csak a vidám történetek segítenek. A firenzei történetírás másik jeles alakja a jogot tanult Francesco Guicciardini volt, a feudalizálódó nagypolgárság tagja, politikusa. Elsőnek vállalkozott nem egy város, hanem az egész Itália történetének feldolgozására, méghozzá a korabeli történet megírására: Storia d Italia (Itália története 1492—1534). Mint diplomata és politikus jól ismerte a félsziget mozgalmas történetének politikai hátterét, cselszövéseinek hálóját. Történetszemiéletében Machiavellihez hasonlítható, az olasz zsarnokok politikai eszközeit, a kép mutatást, csalfaságot megengedhetőnek tartotta a győzelem eléréséhez. Az ország politikai egyesítésének gondolata megtalálható történetírói munkásságában. Maga is kereste a mélyebb mozgatóerőket: a számítást, a vagyonhajhászást, a hataloméhséget látta ilyeneknek. Politikai magatartása korántsem volt egyenes: a világi fejedelemként hadakozó pápaságot felelőssé tette Itália súlyos helyzetéért és gyűlölte (Ricordi politici e civili, 1530 körül), mégis hosszú ideig (1516—21) pápai kormányzói megbízatást vállalt Modenában és Reggioban, 1523-tól pedig a Romagna élén; a Medicieket buzgón kiszolgálta (1534—37), jóllehet, a legjobb kormányzati formának a köztársaságot tartotta. Mindezt nemcsak jellemhibával magyarázhatjuk, hanem a néptömegekhez való viszonyával. Számára a nép „szörnyeteg, telve zűrzavarral és tévelygéssel”, szerinte az „értelmes és befolyásos emberek” vezető szerepe jó az államban, s a nép irányítására „kegyetlen és lelkiismeretlen intézkedésekhez kell folyamodni”. Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy az ideológiák, jogi-politikai-vallási nézetek számos variánst mutatnak a későközépkori, a humanizmus-reneszánsz kori Európában. Ezek rendszerezése is természetszerűen lényeges eltérést mutat, megfelelően az egyes országok (országcsoportok) politikai típusainak, kifejezve azok osztály-, réteg- és csoportérdekeit. Az elméletek ennyiben sem „tiszta”, „elvont” politikai elméletek, hanem a valóság tükröződései. Ugyanakkor láttuk, hogy miként van visszahatásuk a társadalmipolitikai valóságra, hogyan érvényesülnek a valóságban, mi a társadalmi funkciójuk. így álltak elénk az állammodellek, azok ideológiai érvei és valóságos motiválói. A politikai elméleteket nem csupán önálló kifejtésben találhattuk meg, hanem a történetírásban is. A történeti múlt meghatározott irányú bemutatása a jelen valóság kifejezője, ábrázolója volt sok esetben. Ezért az összefoglaló megállapításokat azzal zárhatjuk, hogy a történelemszemlélet sokszor jobb tükre volt a reális politikai törekvéseknek, mint a politikai elmélet. 6*
