Századok – 1979
Közlemények - Székely György: Politikai elmélet és politikai valóság a reneszánsz korában 1013/VI
POLITIKA A RENESZÁNSZ KORÁBAN 1031 A svájci reformáció és államszervezeti alakulás mérvadó tényezője mégiscsak Zürich maradt, ahol Zwingli reformációja volt meghatározó erejű. Ennek irányát és folytatását igen árnyaltan fejtegette élete alkonyán a kitűnő egyháztörténész, Révész Imre. Rámutatott arra, hogy Luther és Zwingli éles szembekerülésének végső soron társadalmi alapja volt. Luther a németbirodalmi kisfejedelemségek föltétien engedelmességre tanító feudális világában nőtt fel, amin az akkori német kispolgárság egymagában nem sokat változtathatott. Zwingli viszont a svájci parasztság szülötte volt, ahol a még meglevő feudális maradványok közül már felsaijadt egy, bizonyos fenntartással demokratikusnak mondható, jómódú szabadparaszt-réteg, a nagyobb városokban pedig az ipari és kereskedelmi tőke kifejlődése következtében az olasz városállamokéhoz némileg hasonló, önálló alakulások jöttek létre. Ez volt az alapoka annak, hogy a birodalmi és a svájci németség ekkor már kölcsönösen bizalmatlan volt egymás iránt: felforgató forradalmiságot, illetve szabad emberekhez méltatlan alattvalói meghunyászkodást vetettek egymás szemére. Ez az ellentét meghúzódott a teológiai nézetkülönbségek mögött, és a két fél marburgi hitvitáján (1529) egy különösen éles jelenetben — a hesseni tartománygróf jelenlétében — ki is csattant. A német-svájci reformáció tehát önálló arculata miatt fokozott figyelmet érdemel, a következő generációban is. Zwingli halála (1531) után annak tanítványa, Heinrich Buliinger (1504—1575) volt az a svájci reformátor, aki a német-svájci reformáció feje lett. Az ő korára nézve Révész Imre joggal hangsúlyozta a német-svájci reformáció viszonylag önálló útjának folytatását egy másik ismertebb reformációs iránnyal szemben: a ZwinglLféle irány tulajdonképpen teljesen sohasem olvadt bele a kálvini egyházba. Zwingli tanításainak pontos teológiai formulázója, Heinrich Buliinger zürichi főlelkész nagyon simulékonyan tudott ugyan alkalmazkodni Kálvinnak egyre jobban terjedő hatásához, de önállóságát nem minden tekintetben adta fel. A német—svájci egyházakban pl. a merev kálvini predestináció-tan soha nem foglalta el azt a helyet, amit a hugenotta egyházban vagy a skótoknál, az úrvacsora-tani felfogásban is maradtak elég erős árnyalati különbségek. Végül, de nem utolsósorban a német—svájci városállamok a kálvini elgondolású presbitériumot sohasem vették be. Ezen az irányzaton át tehát politikai indítások is sugárzottak Közép-Európa keletére. Buliinger jó kapcsolatokat ápolt Magyarországgal. Ennek a német—svájci reformációs irányzatnak társadalmi hátterét és a bernihez hasonló ideológiai kifejezési formáit az újabb kutatások igyekeztek tüzetesebben felderíteni. így R. C. Walton detroiti kutató Heinrich Buliingert mint a gazdag parasztok képviselőjét fogta fel, és a városi oligarchiához való kapcsolatait elemezte, így világította meg az új zürichi vezetőréteg védelmének tükröződését Buliinger 1525/28 évi levelezésében. Az emberi bűnök sorában foglalkozott a reformátor a meg nem szolgált bér átvételével, ami a munka kötelességét hirdeti. Munkaetikát fejtett ki levelezve menyasszonyával, aki gazdagabbhoz ment férjhez: a munka az ördög ellensége; a munka érték az összes társadalmi rétegben. Vallotta Buliinger, hogy az isten dönti el, ki legyen nagyon gazdag. A háziasszony feladata a jövedelemmel egyező életvitel biztosítása, neki kell a számadásokat vezetni, kölcsönt nem adni, kölcsönre nem szorulni, a nélkülözést elkerülni. A gazdag nemesek haszontalan funkciójáról is írt a reformátor, ami a zürichi területre illik, ahol a 15. századtól a Konstaffel rétegét, testületét meggazdagodott kereskedőnemzetségek töltötték fel, kétes nemesi levelekkel. Éles gúnnyal lépett fel
