Századok – 1978
BESZÁMOLÓ - Tudományos ülésszak Ady Endre életművéről (Soós István) 933
934 BESZÁMOLÓ Az előadó vitatkozott azokkal, akik a magyar századvég uralkodó szellemi áramlatának a pozitivizmust tekintik. Ilyen felfogásban nem tisztázódik, hogy a szó filozófiaitörténelmi értelmében beszélünk pozitivizmusról, vagy csupán valami, a 19. sz. utolsó negyedében működő methodológiai irányzatot értünk-e rajta. Vitatkozik továbbá azokkal, akik azt vallják, hogy a magyar századelő fő jellemzője eszmetörténeti szempontból az, miszerint minden abszolútumot megkérdőjeleznek, feloldanak a relativizmus világnézetévé. Ez csupán féligazság, ténylegesen fennálló részlet koncepciókat állít általános érvényű összképként a kor eszmetörténeti tengelyébe. Ady és Nietzsche nihil-élményét hozza példának; a kettő között éles a különbség, Ady nemcsak következetesen a régi, elavult abszolútumokat tagadja, hanem helyettük újakat keres, talál és prófétál. Ady világnézete lényegesen meghaladja mind az európai, mind a magyar századelő átlagos pozícióját az abszolútum és relatívum viszonyának kérdésében. A továbbiakban Mátrai akadémikus felvázolta az európai filozófia történetének fő vonalait a 18. század végétől a századelőig. Ε bölcseleti összefüggések vonatkozásában -állapította meg - kell megkeresnünk azokat az európai eszmei áramlatokat, amelyek Adyra hatottak, amelyeket elfogadott vagy visszautasított. Csak ennek alapján láthatjuk, mi az, ami Ady életművében a saját ellentmondás, az egyéni paradoxia. A szerző szerint Ady intellektusát a leginkább a polgári radikalizmus határozta meg, ez az önmagában is paradox irányzat, különösen a 19. század végéhez közeledve. Egyesek szerint ugyan a politikai irányzatok nem sorolhatók a szellemi áramlatok közé, de ez metodológiai és tartalmi tévedés, mivel a politikai eszmék története szerves része az európai és a magyar művelődéstörténetnek, másrészt a polgári radikalizmus volt Ady első és döntő eszmeélménye, széles kapu, melyen át áramlottak felé Európa és a haza egyéb eszmei törekvései. A szerző felhívta a figyelmet néhány téves felfogásra. Ezek közül a Szerb Antalnál is idézett nézetre a „tanáros és újságírós" költőkről, ami az Ady-Babits-párhuzamot meg nem engedett ellentétté torzította. A polgári radikalizmus politikai atmoszférája filozófiai áramlatként elsősorban az evolucionizmust ismertette meg Adyval, aki nehezen tűrve az elmaradott magyar viszonyokat, lelkesen üdvözölte a fejlődés gondolatának minden formáját. A magyar viszonyok között sok elemet fel lehetett használni az evolucionizmusból és a pozitivizmusból is a feudális maradványok, a klerikalizmus elleni harcban, ez azonban mit sem változtatott a filozófiák tárgyi helytelenségén és végső soron apologetikus jellegén. Ugyanekkor hódítanak tért Nietzsche eszméi, a minden fennálló tagadása; az Umwertung aller Werte hirdetésének „radikalizmusa" teszi Spencer és Darwin mellett Nietzschét is „szalonképessé" a radikálisok táborában. Ami magát Ady gondolkodását illeti: a kultúrkritika radikalizmusán kívül inkább csak költői motívumokat vesz át Nietzschétől, de nem veszi át annak filozófiai irracionalizmusát, ami felvilágosult szabadkőműves által nehezen is lett volna elfogadható. Ε téren a magyar szakirodalom túlbecsülte a Nietzsche—Ady rokonságot. A szerző szerint az arisztokratikus, antidemokratikus Nietzsche én-kultusza nem igazi rokona Ady „Magunk szerelmé"-nek, hanem ez jobban ráhangzik a francia Henri Bataille „Culte de Moi"-jára. Ady szabadkőműves racionalizmusa fékezte az irracionalizmus szellemi áramlatának hatását akkor, amikor a századforduló nem egy jelentős gondolkodója is behódolt az irracionalizmusnak. Ebben a vonatkozásban a szabadkőművesség mint világnézeti eszmeáramlat is jelentős társadalmi mozgalom, külön figyelmet érdemel. A szerző a továbbiakban a szabadkőművességnek a
