Századok – 1978

TANULMÁNYOK - Láng Imre: A konzervativizmus támadása a New Deal ellen 815

830 LÄNG IMRE monopoltőke számára, biztosítva a monopóliumok térhódításának gazdasági, műszaki, bel- és külpolitikai feltételeit. A monopoltőke a 20-as évek prosperitásának körülményei között voltaképpen már csak egyetlen tennivalót látott: az „ipari önkormányzat" állami szentesítésének megszerzését, tehát a lehetőséget arra, hogy a legerősebbek által kidolgozott ún. magatartási szabályokkal legálisan legyenek kiküszöbölhetők a nemkívánatos versenytársak. Ez a monopolista törekvés a progresszivizmus jelentős teljesítményének számító trösztellenes törvények visszavonatásának programját fogalmazta meg. A program megvalósulására a köztársaság párti érában nem nyílt lehetőség, még nem jött el az idő a szabad vállalkozás eszményének nyílt dezavuálására. A gazdasági válság során azonban, amikor tömegesen pusztultak a kis- és középegzisztenciák, új aktualitást kapott a program, hogy azután a NIRA meghozza a megvalósulást. A NIRA megalkotása kapcsán kiéleződött viták során mindkét irányzat a kormányzatban vélte felfedezni törekvései érvényesülésének fő akadályát. Míg a monopóliumellenes irányzat hívei azért hibáztatták a kormányzatot, amiért oly jelentős szerepet juttatott az ipar urainak a gazdasági talpraállásban, addig az utóbbiak azt rótták fel a végrehajtó hatalomnak, hogy túlságosan pártfogolja az előbbieket, s ezzel gátolja a gazdaság regenerálódását. A viták gyújtópontjába a végrehajtó hatalom újraértelmezett funkciója került. Az a tény, hogy a New Deal formálódó ellenzéke korábbi állapotokat akart visszahozni, meghatározta az új utakat kereső kormányzati politikával való szembenállása természetét. Konzervatív volt ez az ellenzék, s ezen mit sem változtatott, hogy a két irányzat konzervativizmusának tartalma gyökeresen ellentétes, egymást kölcsönösen kizáró volt, továbbá az sem, hogy a monopóliumellenes irányzat évtizedekkel azelőtti viszonyokat megmerevíteni akart, a monopolista irányzat viszont a röviddel azelőtt uralkodó állapotoknak nemcsak visszahozatalára, hanem továbbfejlesztésére is törekedett. A két irányzat antagonizmusa, osztálytaxtalmát tekintve, a középrétegek védekező és a nagyburzsoázia támadó jellegű aspirációinak ütközését jelezte. Mint említettem, a kormányzati politikával szemben felsorakozó konzervatív erők két irányzatának formálódása a NIRA-val összefüggésben jelentkezett. Az amerikai gazdaság többi neuralgikus pontja kapcsán ilyen differenciálódás nem volt érzékelhető. A kormánypolitikával szembehelyezkedő ellenzéki törekvések hangadói, az általuk hangoztatott érvek és alkalmazott módszereik attól függően változtak, hogy a vitatott kérdés milyen érdeket érintett. Az ellenzék akcióit mindenkor a konzervativizmus fő ismérve, a korábbi állapotok visszaállításának igénye dominálta. A vitákon nyilvánvaló volt, hogy bár a feszültséget az éppen tárgyalt kérdés élezte, nemcsak a napirenden levő témáról volt szó. A tét az amerikai kapitalizmus működésének javítása volt. Az 1933-ban érlelődő folyamat 1934-ben kritikus szakaszba jutott. A kormányzat és a konzervatív ellenzék szembenállását élező kérdések feszítő ereje nagyjában-egészében egyidejűleg hatott, mégis bizonyos fáziseltolódásokkal következett be a konfrontálódás az egyes kérdéskomplexumok kapcsán. Elsőként a valutaügy terén csapott össze a kormányzat és az ellenzék. Az ipar és a pénzvilág urai 1933 tavaszán csak szükségintézkedésként törődtek bele az aranystandard felfüggesztésébe, s a valutáris kísérletezést átmeneti jelenségként, a gazdasági talpraállás beígért megindításának eszközeként vették tudomásul. Mivel azonban a gazdaság 1933 nyaráig tartó megélénkülése rövid életűnek bizonyult, 1933 őszén véglegesen diszkreditált -nak tekintették a valutáris kísérletezést, s azt a következtetést vonták le, hogy csődöt