Századok – 1978

TANULMÁNYOK - Láng Imre: A konzervativizmus támadása a New Deal ellen 815

TÁMADÁS A NEW DEAL ELLEN 817 sét az aranytranzakciók felfüggesztéséről, s a szükségállapot tartamára felhatalmazta az elnököt a deviza- és hitelügyletek, valamint az aranyexport és az aranyfelhalmozás szabályozására, illetve megtiltására, továbbá a pénzügyminisztert az arany beszolgáltatásának szükség szerinti elrendelésére. A kongresszusi légkörre jellemzően nem képezte vita tárgyát, vajon alkalmazható-e az adott viszonyokra az 1917. évi Trading with the Enemy Act, amin a kormányzat rendkívüli felhatalmazása alapult.4 A banktörvény rendkívüli felhatalmazása a szükségállapot időtartamára szólt. A végrehajtó hatalom a kapott felhatalmazásra támaszkodva korlátlan cselekvési szabadsággal intézkedhetett. Teljes ellenőrzést valósított meg az ország pénzrendszere és nemzetközi fizetési kapcsolatai felett. Egyidejűleg több cél elérését kellett biztosítania. Meg kellett akadályoznia a tőke külföldre menekítését, valamint azt, hogy az Egyesült Államokkal szemben fennálló külföldi követelések kiegyenlítésére arany áramolják ki az országból. Gátat kellett vetnie annak is, hogy a külföldi pénznemre szóló, külföldön esedékes követelésekkel, tartozásokkal (devizákkal) kapcsolatos műveletek veszélyeztessék a pénzrendszer stabilizálására irányuló erőfeszítéseket. Az Egyesült Államok a szükség-banktörvénnyel lényegileg felszámolta az arany értékmérőként és forgalmi eszközként történő funkcionálásán, az aranykivitel és -behozatal szabadságán, a bankjegyek aranyra válthatóságán alapuló aranystandardot. Rövidesen kitűnt, hogy nem átmeneti intézkedésről van szó. 1933. április 19-én elnöki proklamáció látott napvilágot, amely határozatlan időre meghosszabbította a szükségállapotot. Az aranystandard felszámolása állandónak bizonyult. Az események arra mutattak, hogy a kormányzat új valutapolitika kikísérletezésére tervezi felhasználni a rendkívüli felhatalmazást. A gazdasági talpraállásnak egyik fő motorjává avatott valutapolitika az aranystandard béklyóitól való szabadulást követelte meg, s a kormányzat habozás nélkül adta fel az előd gazdaságpolitikájának egyik pillérét, az aranystandardot.5 Hogy ez a hagyományokat sutba dobó lépés nem váltott ki azonnal ellenállást az elnök által „pénzváltóknak"6

bélyegzett pénzügyi körökből, annak fő oka abban kereshető, "A szükség-banktörvény rendelkezéseit idézi H. V. Hodson: Slump and Recovery 1929-1937. A Survey of Economic Affairs. London, New York, Toronto, 1938. 213. - A Trading with the Enemy Act (1917. október 6.) a többi között megtiltotta az arany kivitelét, felhalmozását és az aranyban történő kifizetéseket. A Roosevelt-kormánynak a rendkívüli felhatalmazás megszerzésének céljára szüksége volt valamilyen jogforrásra. Bár a vélemények megoszlottak a világháború viszonyai között hozott törvény érvényét illetően, döntés született felhasználásáról. Vö. Tugwell: i. m. 219-220. 5 Az első világháború folyamán - az Egyesült Államok kivételével - mindenütt összeomlott az arany standard; a rendkívüli viszonyok lehetetlenné tették funkcionálását. A háborút követő kaotikus állapotok leküzdésével mind több állam - élükön Angliával és Franciaországgal - tért vissza az aranystandardra, bevezetve annak valamelyik szűkített variánsát (az aranyban viszonylag gazdagabbak az aranyrúd-standardot, a többi az aranydeviza-standardot). Ezek közös jellemzője volt, hogy az arany kiszorult a belföldi forgalomból. A tőkésvilág az Egyesült Államokat az aranystandard fellegvárának tekintette, miután Angliát a válság 1931 őszén ismét lekényszerítette az aranystandardról. Az amerikai monopoltőke az aranystandardban a gazdasági expanzió egyik fő biztosítékát, feltételét látta. Hoover ismételten hangsúlyozta az aranystandard világméretű helyreállításának szükségét, s a külföldi pénzügyi összeomlás fő problémáját az aranystandard felszámolásában és a valuták ebből következő értékveszteségében vélte megtalálni. 'Roosevelt a beiktatásakor mondott beszédében élesen támadta a „pénzváltókat", akik „elmenekültek a civilizáció templomából", s így „visszahelyezhetjük templomunkat ősi hagyományaiba". Az elnök szavai félreérthetetlenül a pénzügyi körök ellen irányultak. Ld. Samuel Rosenman szerk.: The Public Papers and Addresses of Franklin D. Roosevelt. New York, 1938. 2. köt. 11-15.