Századok – 1978
FOLYÓIRATSZEMLE - Isztorija 20. véka. Zbornik radova XII. (Ism.: A. Sajti Enikő)" 792
794 TÖRTÉNETI IRODALOM belgrádi kórházban volt ó'rizetben, egészen 1931 június végéig. A királyi diktatúra viszonyai, s Pribicevic személyes „élményei" felgyorsították nézeteinek változását - írja Stojkov - s a meggyőződéses monarchistából, centralistából a köztársaság és a föderalizmus hívévé vált. A szerző' a továbbiakban a Pribicevic kiszabadításáért indított bel- és külföldi akciókat ismerteti. Véleménye szerint a diktatúra azért kényszerült engedményekre Pribicevic letartóztatásának kérdésében, mivel igen magas rangú francia és csehszlovákiai személyiségek tiltakoztak a belgrádi kormánynál. Például Briand francia külügyminiszter és Masaryk, a Csehszlovák Köztársaság elnöke. De nézete szerint fontos szerepe volt ebben Pribicevic kéthetes éhségsztrájkjának is. Branislav Gligorijevic, aki a régi Jugoszlávia politikai viszonyainak elismert hazai szakértője, ezúttal a Demokrata Párt és a Horvát Köztársasági Parasztpárt viszonyának néhány kérdését tárgyalja az 1919 és 1925 közötti időszakban (A Demokrata Párt és a Horvát Köztársasági Parasztpárt viszonyának néhány kérdése (1919-1925). (355-374.) Két olyan politikai párt kapcsolatát mutatja be, melyek ellentétes nézeteket vallottak az akkori Jugoszlávia talán legfontosabb politikai kérdésében, a nemzeti kérdésben, s ezen keresztül az állam felépítésének kérdésében (az ún. unitarista és föderalista koncepcióról van szó). Gligorijevic' két szakaszt különböztet meg e pártok viszonyában: a konfrontáció és az éles politikai harc (1919-1922), valamint a közeledés és a politikai együttműködés korszakát (1922-1925). A kölcsönös kompromisszumok árán létrejövő együttműködés - írja a szerző -csökkentette mindkét párt politikai erejét. Ugyanakkor növelte a Demokrata Párt addig igen szűk tömegbefolyását, míg a HKPP elindult azon az úton, amely tömegbázisának leszűküléséhez és kispolgári radikalizmusának feladásához vezetett. A cikk azt sugalja, mintha ezzel a szövetséggel a Horvát Parasztpárt csak veszített volna. Pedig nyert is e kompromisszummal, méghozzá éppen azt, ami vezetői örök törekvése volt, bekerült a hatalom sáncai mögé. Az Osztrák-Magyar Monarchia viszonyainak jobb, elmélyültebb megértését segíti Mustafa Imamovié: A szerb Népi Szervezet megalakulása és programja Bosznia-Hercegovinában 1907-ben című tanulmánya. De munkája nemcsak ezért érdemel figyelmet. Olyan témát választott, amely sokáig a jugoszláviai történetírás fehér foltjai közé tartozott. Imamovic annak bizonyítására vállalkozik, hogy a boszniai szerbek Monarchia-ellenes ellenállása nem volt egyszínű, formái, keretei változtak az évek során. Az annexió első éveiben, körülbelül 1880-ig, a szerb politikai erők még bíztak abban, hogy a nagyhatalmak visszavonulásra kényszeríthetik a megszállókat, ezért ellenállásuk a szláv összefogás gondolatkörében végzett propaganda volt. Mikor ez illúziónak bizonyult, harcot indítottak vallási és művelődési autonómiájukért. Az 1905-ben megkapott autonómia csupán a szerb polgárságot elégítette ki, hangsúlyozza a szerző, a szerb parasztság agrárkövetclései megoldatlanok maradtak. Az eltelt évek azonban gazdagították a szerb polgárság harci tapasztalatait is, kinevelődött a Monarchia iskoláiban a boszniai szerb értelmiségi réteg is, s ez megteremtette egy politikai szervezet megalakításának feltételeit. Tehát kezdetét vette az itt élő szerbek nemzeti-politikai harcának új periódusa, írja Imamovic, mikor már megjelentek a modern értelemben vett politikai pártok, köztük a Szerb Népi Szervezet is. A boszniai szerbek nemzetté válásához is értékes adalékokat kapunk - nem utolsó sorban a különböző nemzeti, művelődési, gazdasági és egyéb szervezetek megismerésével. A nemzeti kérdés kutatójaként is ismert Bogumil Hrabak a boszniai és szerbiai radikális pártiak nézeteit vizsgálja a boszniai agrárkérdés megoldása kapcsán 1919-1920-ban: A radikálisok Boszniában és Szerbiában a boszniai agrárkérdés megoldásáról 1919 és 1920-ban (297-349). Tanulmányában főképpen a Radikális Párt központi és vidéki sajtójára támaszkodik. Ismerteti a Radikális Párt alapkoncepcióját: a kmet-parasztokat fel kell szabadítani a feudális kötöttségek alól, de kompromisszumos úton. Az agárkérdés megoldása ugyanis nem lehetett akadálya a muzulmán feudálisokkal történő együttműködésnek, mivel ez a kérdés stratégiai helyet foglalt el a kormánypárt politikájában, különösen a horvátokkal szembeni meggondolásokban. Hrabak kiemeli a boszniai agrármozgalmak és felkelések meghatározó szerepét a belgrádi és boszniai radikális pártiak között kirobbant vitában. Ε nézeteltérések azonban nem lépték túl, írja, a kompromisszum kereteit, s alapvetően ennek hogyanja körül bontakoztak ki. Az 1918 utáni Jugoszlávia másik kormányzópártjával, a Szlovén Néppárttal (SzNP) foglalkozik Momcilo Zelevic szlovén történész „A Szlovén Néppárt és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság belső felépítésének legfontosabb kérdései 1919 márciusáig" c. tanulmányában (232-253).
