Századok – 1978
FOLYÓIRATSZEMLE - Geschichte der Stadt Weimar (Ism.: Tóth István György) 778
778 TÖRTÉNETI IRODALOM sorrenddel azonban §aguna, mint Hitchins megállapítja, sokkal inkább a múlthoz tartozik, mint a jövőhöz. A nemzeti mozgalomnak azt a szakaszát képviseli, amelyben a főpapi vezetés elengedhetetlen volt, csakhogy ez a szakasz eppen ekkorra már befejeződött. §aguna egyeni tekintélye hosszabbította meg egy ideig, de már életében maga is tanúja lehetett a korszak lezárultának. A román nemzeti fejlődés szempontjából tekintve a problematikát, Hitchins ábrázolása alkalmasint a legközelebb áll a történeti igazsághoz. De Hitchins is csupán ebből a szemszögből közelíti meg. A kérdés az, vajon ez a szempont elegendő-e. Hogy 1848-49-ben Çaguna csak a birodalommal való megegyezést szorgalmazta, s a magyar kormánnyal érdemben nem tárgyalt, sőt a hatvanas években sem vette fel az érintkezést, pedig magyar oldalról felkínálták, azt Hitchins is megmondja, de itt tartózkodik az értékeléstől. A Habsburg-birodalmi románok egyházi, vagy akár - ahogy 1849-ben felvetődött - közigazgatási egyesítését a birodalmon belül Çaguna természetjogi és történeti érvek alapján természetesnek és kívánatosnak tartotta, s ebben a szerző is egyetért vele, ugyanakkor Erdély uniója kapcsán csak ennek indokolatlanságát látja, s nem utal arra, hogy ez nemcsak magyar nemzeti szempontból volt érdekes (a nemzeti egyesítés programja minden kelet-európai nemzetnél felvetődött valamilyen formában, nem világos, hogy magyar részről ez miért nem vetődhetett volna fel), hanem a társadalmi haladás szempontjából, hiszen az elmaradottabb erdélyi struktúrát a viszonylag haladóbb magyarországihoz kapcsolta volna (és kapcsolta is 1867 után). A balázsfalvi gyűlés 18 pontját Hitchins az addig leghaladóbb nemzeti programnak tartja, de érdemes lett volna egy mondatban ana utalni, hogy a korabeli Habsburg-birodalmi nemzeti programok mind nagyjából ugyanezt a szintet képviselték. Az ilyen és ehhez hasonló kitekintések, szempontok alkalmasint nagyobb távlatot adtak volna Hitchins könyvének. Reméljük, hogy a szerző a román nemzeti mozgalom további kutatása során az ilyen megfontolásokra nagyobb tekintettel lesz. Könyve így is értékes összefoglalása a múlt századi román fejlődés egyik fontos kérdéskörének. Niederhauser Emil GESCHICHTE DER STADT WEIMAR (Hrsg.: Gitta Günther und Lothar Wallraf, Weimar, Hermann Böhlaus Nachfolger 1975. 19762. 909 1.). WEIMAR VÁROS TÖRTÉNETE Weimar nem csupán egyike a német kisvárosoknak, amelynek története összehasonlítási alapul szolgálhat a várostörténészeknek: a német történelem nagy részében ugyanis méreteit messze meghaladó szerepet játszott. Az irodalom- vagy kultúrtörténészt a Goethét, Schillert, Wielandot körülvevő valóság, vagy a „Lotte Weimarban" háttere érdekelheti, a legújabb kor kutatója pedig a weimari köztársaságra vagy éppen Buchenwaldra vonatkozó adatokat kereshet ebben a könyvben. De az alsó paleolitikumtól a nyomdába adás napjáig terjedő időt átfogó kötet a többi kor kutatóival sem bánik mostohán: a tudathercegségek kialakulásának Weimar éppen olyan jó példája, mint a kőkorszaktól a középkorig folyamatos anyagot felmutató lelőhelynek. A forrásokban gazdag, védett weimari medencében már 100 000 évvel ezelőtt is éltek emberek, a felső paleolitikumtól pedig folyamatosan váltják egymást a kultúrák. A városban - beleértve a belváros és a kastély területét is — előkerült igen nagyszámú leletet a méltán híres Őstörténeti múzeum munkatársa, Günter Behm-Blancke, számos jó rekonstrukciós rajz és térkép segítségével kelti életre. Maga a város neve (Vimari = szent tó) az itt letelepült germánok, a hermundurok egyik fontos kultuszhelyének emlékét őrzi, amely valószínűleg a Schwansee partján volt, és később az apácakolostor áthelyezését is motiválhatta. Az első írásos emlék Weimarról II. Ottó császár 975-ben kelt oklevele a fuldai kolostor részére, „Wimares" kibocsátási hellyel. Ennek ezredik évfordulóját ünnepelte Weimar, többek között, ezzel a szép kiállítású, várostörténeti kötettel. A középkorral (975-1517) foglalkozó fejezet szerzője, Hans Eberhardt, (a Goethe kori társadalomtörténet is az ő kutatásain alapul), a gyér forrásanyag imponálóan gondos elemzésével bizonyítja
