Századok – 1978
TANULMÁNYOK - L. Nagy Zsuzsa: A hazai liberális ellenzék a világgazdasági válság idején (1928-1932) 403
406 L. NAGY ZSUZSA és értékesítő szövetkezetek léte, állami támogatása váltotta ki, s az tartósította, hogy a liberális pártok társadalmi bázisát alkotó kiskereskedő, kisiparos rétegek érdekeivel mindkettő ütközött. A liberálisok általában az adóterhek csökkentését, az adórendszer egyszerűsítését s azt követelték, hogy a forgalmi adó a termelőt (nagy- és középipar), ne pedig a „végállomást", a kiskereskedőt sújtsa. 1929-ben elégtétellel állapították meg, hogy a kormány némileg mérsékelte az adókat, de mind a forgalmi adó fenntartását, mind a fővárost kedvezőtlenül érintő javaslatot a leghevesebb ellenzéssel fogadták. Mint korábban, a szanálási törvényeknek a fővárosra történt kiterjesztése idején, ugyanúgy tiltakozott most is a liberális ellenzék, együtt Wolff-fal, Friedrichhel, az ellen, hogy a kormány beleavatkozzék a főváros ügyeibe.14 Ε sajátos összefogást az tette lehetővé, hogy távolról sem csupán adóügyről volt szó: egy autonóm testület védte jogát a központi hatalommal szemben, mégha Wolffék szempontja más volt is, mint a liberálisoké. A különböző szövetkezetek működését, azok állami, valamint a jobboldali társadalmi szervezetek részéről történt támogatását és a főváros „községesítési politikáját" elvi megfontolások alapján s a kiskereskedő, kisiparos réteg érdekei miatt tartották katasztrofálisnak. Az utóbbi szempont főleg Budapesten, a Városháza vezetőivel szemben kapott nagy hangsúlyt. A közüzemek ugyanis — fejtette ki Vázsonyi János - „a közmunkák terén a kisiparral olyan versenyt folytatnak, amely méltán állítható párhuzamba a statáriális eljárással." Ezért arra a következtetésre jutott, hogy „a felesleges közüzemek megszüntetése közös érdeke a kisiparnak és a kereskedelemnek".15 Ez ellentmondott a más összefüggésben a liberálisok által is követelt modern városvezetési elvnek, de bizonyos pontokon a munkások, általában az alacsonyjövedelműek vásárlási érdekeinek is. A fő dolog, ami miatt a liberálisok legkülönbözőbb csoportjai egyként támadták a szövetkezeteket, a magántulajdon és a magángazdaság védelme volt. Rassay szerint a szövetkezetek, a községi tulajdonú üzemek tulajdonképpen olyan gazdasági szervezetek, amelyek létükkel, növekvő szerepükkel „az államszocializmus" felé mutatnak, ellenkeznek a magángazdálkodás elvével s ezért igen veszélyes tendenciát képviselnek.16 Fábián Béla még határozottabban fogalmazott: „a szövetkezeti rendszer nem a polgári gazdasági rendszer, hanem igenis a kollektív gazdasági rendszer megjelenési formája."1 7 A liberálisok álláspontja a gazdasági élet szabadságáról, valamint az állami beavatkozásról szükségszerűen ellentmondásos és tele van aggályokkal. Az állam, a központi hatalom gazdasági irányító szerepének növelése ui. nemcsak a gazdaságra, hanem a politikára is kihatott. Nemcsak az volt a kérdés, kinek, milyen csoportoknak az érdekében avatkozik be a kormány, hanem az is, hogy milyen mértékben és milyen következményekkel növeli ez a politikai, kormányzati módszerek diktatórikus elemeit. A liberálisok a gazdasági élet szabadságának elvét, mint ideálisát, teljes mértékben soha nem adták fel; a gazdasági liberalizmust minden más módszernél jobbnak tartották. Ebben nem csupán konzervativizmus, az új jelenségek iránti értetlenség játszott szerepet, 1 4 A kormány adójavaslata szerint a budapesti nyugdíjasok kereseti adóját a fővárostól elvonva községek fejlesztésére és segélyezésére fordította volna a kormány. A javaslatot, az inkriminált 9. §-sal együtt, eredeti formájában szavazta meg a többség. Napló, 1927-1931. XX. 9. s köv. 15 Uo. 1931-1935. V. 385. Hasonlóan vélekedtek a demokrata városatyák: Főv. Lvt. Közgy. jkv. 1929. máj. 31. "Főv. Lvt. Törv. hat. tan. 1933. jan. 13. 1 'Napló, 1931-1935. II. 214.
