Századok – 1978
KÖZLEMÉNYEK - Simon V. Péter: A Nibelungének magyar vonatkozásai 271
300 SIMON V. PÉTER 4. Attila kardja Harcos életmódot folytató népek egészen különös tisztelettel adóznak legfőbb fegyverüknek, a kardnak. A harcos kardjának köszönheti sikereit, gyakran az életét is. A kardot személyes tulajdonságokkal ruházzák föl, névvel illetik, sajátos történetet is tulajdonítanak neki, mint ez Siegfried legendás kardja, a Balmung esetében is történt. A középkor embere még a 15. században is kardjára esküdött, s a lovagi eskü ugyanolyan szent volt, mintha az Evangéliumra tett kézzel történt volna. A kard hasonló tiszteletét tapasztalhatjuk a hunoknál is. A hagyomány szerint bűvös erejű kard birtokában volt maga Attila is. Priscos részletesen beszámol a fegyver eredetéről, a kibontakozó monda azonban csupán Jordanesnél jelenik meg teljes mesei köntösében; egy hun pásztorfiú nyáját legeltetve arra lett figyelmes, hogy egyik birkája sántít és vérzik; a vérnyomokat követve rábukkant arra a kardra, melynek hegye az állatot megsebezte. Kiásta a fegyvert a földből és Attila királyhoz futott vele, „quo ille munere gratulatus, ut erat magnanimus, arbitratur se mundi totius principem constitutum et per Mártis glaudium potestatem sibi consessam esse bellorum".51 A korai magyar elbeszélő forrásoknak nincs tudomása Attila kardjáról, holott annak emléke időközben már jellegzetes mondává kerekedett. Callimachus és Oláh Miklós annál bőbeszédűbben adják elő a Jordanestől kölcsönzött történetet, sőt azt kitalált részletekkel tovább bővítik. A monda mégis ott kísért, mégpedig magyar vonatkozásokkal terhesen már all. század végén német földön, a Nibelungének keletkezési helyén. Lambertus Schafnaburgensis az 1071. év eseményeiről szólva a következőket adja elő. amikor Salamon magyar király Otto bajor herceg segítségével 1063-ban visszaszerezte trónját, a király anyja hála jeléül Attila kardjával ajándékozta meg a herceget, azzal a végzetes fegyverrel, „quod glaudius idem ad interium orbis terrarum atque ad perniciem multarum gentium fatalis esset". Otto von Nordheim nagy örömmel fogadta a becses ajándékot, s azt végrendeletében Dedi őrgróf egyik fiára hagyta. Ennek halála után a fatális kard maga a császár tulajdonába került, aki azt végül Liutpold von Merseburgnak ajándékozta. Liutpold pedig egy alkalommal kilovagolván olyan szerencsétlenül bukott le a lóról, hogy az ajándékba kapott legendás fegyver, Attila baljóslatú kardja halálra sebezte.52 Attila kardjának elajándékozásáról a magyar források semmit sem tudnak. A Lambertus által előadott történet mégis megeshetett, az azonban teljesen elképzelhetetlen, hogy az ajándékot eleve Attila kardjaként nyújtották volna át Otto hercegnek. A monda minden valószínűség szerint csak Liutpold halálos balesete után alakult ki és szövődött a kard köré, amelynek eredete általánosan ismert volt. A történet mégis bizonyító erejű; a német hagyományban Magyarország és minden, ami onnan származik még évszázadokkal a honfoglalás után is magától értetődően hunnak számít, s ha arra csak a legcsekélyebb lehetőség is van, idővel feltétlenül kapcsolatba kerül Attila alakjával, a hun-magyar charakter felejthetetlen fenoménjával. Ε tekintetben a Nibelungének sem kivétel. 51 Jordanes, cap. 35. 5, MG. VII. 185.
