Századok – 1978

KÖZLEMÉNYEK - Szenté Péter: Egy elfelejtett amerikás magyar - Haraszthy Ágoston 110

újkori muzeológia 137 az a közös általános „ismérv", mely jellemző mind a technikai, mind a természettudományos, mind a történeti múzeumokban végzett tudományos tevékenységre. Azt hiszem, erről le kell tennünk, s tudomásul kell vennünk, hogy „általános muzeológia" mint önálló szaktudomány nincs, hanem vannak általános múzeumi ismeretek, melyeket minden szakembernek — azaz a legkülönbözőbb önálló metodológiával rendelkező szaktudományt művelőnek -, aki múzeumban dolgozik, ott fejt ki tudományos tevékenységet, el kell sajátítani. Az, hogy a múzeum általában forrásfeltáró, forrásőrző tevékenységet folytat, s emellett közművelődési funkciókat lát el a legkülönbözőbb szaktudományokban, elméletileg nem indokolja, hogy ezt tudományelméiéti specifikumnak tekintsük. Nem jutunk-e sokkal messzebb, ha a muzeológia, és a bennünket elsősorban érdeklő történeti muzeológia elméleti alapjait a szaktudományok rendszeréből kiindulva keressük, s így külön beszélünk természettudományos és történeti muzeológiáról? Ebben az értelemben az egyes múzeumban (mint forrásőrző és feldolgozó „munkahelyen") végzett egyes szaktudományos tevékenység a maga szaktudományának nem feltétlenül múzeumhoz kötött egyéb tudományos gyakorlatával áll azonos metodológiai alapon (pl. a régész, a művészettörténész a történettudománnyal, ugyanígy a természettudományi múzeum biológusa a biológiával). Vagyis: a döntőnek a tudományelméleti és nem az intézményes kapcsolatot kell tartanunk. Nem feledkezve meg természetesen a mindenféle múzeumra jellemző általános ismérvről, hogy ui. valamilyen formában mindegyik „történeti" anyaggal dolgozik, s a maga szaktudományának területén a történetit keresi (mind a természettudományos, mind a „történeti"). A múzeum intézményében folyó tudományos kutató és feldolgozó tevékenységek közös metodológiai alapja sem a „történeti"-ség túl általános fogalmának alkalmazásával, sem pedig az intézmény-jelleggel összefüggő technikai ismeretanyagra építve nem teremthető meg. így természetesen nem beszélhetünk többé muzeológiáról általában mint önálló szaktudományról, hanem mint a különböző szakmuzeológiák együtteséről. Ε szakmuzeológiák egyike a „történeti muzeológia", vagyis a most már szűkebben értelmezett, a par excellence történeti tudomány, amelyik az emberi társadalom történetének valamilyen aspektusával foglalkozik. így tagozódik be a társadalomtudományok közé s így — mivel az emberi társadalom történetével foglalkozik - tagozódik be a történettudományba. De nemcsak tárgya azonos a történettudományéval, hanem célja is: mindkettő a történelmi-társadalmi törvényszerűségeket kutatja, s e törvényszerűségeket a maguk konkrét gazdasági-társadalmi környezetükbe ágyazott tények alapján kívánja feltárni. A legdöntőbb, hogy alapvető azonosságot mutat a megismerés útjának összevetése is: ugyanúgy az emberiség történetének visszamaradt emlékeiből mint forrásból rekonstruálja a társadalom történetének konkrét jelenségeit, s ezekből vonja le következtetéseit, jut el az általános törvényszerűségekhez. Ennélfogva a történettudományos megismerés szakaszokra bomlása éppen úgy jellemzői, mint a történettudomány más ágainak: ugyanígy az emberi társadalom maradványait tekinti forrásának, a megismerés útja ugyanúgy szakaszolódik (anyaggyűjtés, verifikálás, értékelés, következtetés stb.). Ha ilyen tudományelméleti alapon közelítünk a múzeumban folyó sokágú kutató és feldolgozó munkához, akkor világos lesz előttünk, hogy noha - a muzeológia területeiről szólva - az őstörténész munkája folytán közel kerül a paleo-antropológushoz, a növényföldrajzoshoz, az újkori történet katatója a technikushoz, mégsem válik ezáltal azokból