Századok – 1978

FOLYÓIRATSZEMLE - L. Nagy Zsuzsa: Szabadkőművesség a 20. században (Ism.:Romsics Ignác) 1205

1206 TÖRTÉNETI IRODALOM 1206 gyakorlását hirdették. Anglia és néhány mas, elsősorban északi ország szabadkőművesei lényegében a későbbiekben is ehhez a programhoz tartották magukat: mindenkori kormányaikhoz lojálisak voltak, s a direkt politizálástól óvakodtak. A szabadkőművesség másik, ún. latin vagy francia ága azonban túlhaladta ezt az álláspontot, s a klasszikus polgári szabadságjogok harcos védőjévé, ill. követelőjévé fejlődött. A mozgalom politikai karaktere a két világháború között rajzolódott ki élesen, amikor ideológusai egyenlőségjelet tettek a fasizmus és a bolsevizmus közé, s mind a német-olasz, mind a szovjet állammodellt elutasították. A kötet címének megfelelően részletesebben L. Nagy Zsuzsa is erről az időszakról, a húszas évek fellendüléséről, majd a fasiszta-nemzetiszocialista törekvések és a szabadkőművesség viszonyáról ír. A fasizmus európai előretörése - noha a kisebbség hajlandó lett volna Mussolinivei vagy Hitlerrel együttműködni - megtizedelte a mozgalom sorait, amely - ha ellentmondásos elvi alapról is - egészében véve mégis antifasiszta politikát folytatott. A Hitler hatalomrajutása előtti 80 ezer német szabadkőműves közül például csak 5 ezer élte meg 1945-öt. A törekvéseiben mindvégig egyetemes mozgalom történetének részeként L. Nagy Zsuzsa részletesen szól a magyar szabadkőművességről, amely — előbb az 1848/49-es emigránsokon, később elsősorban Jászi Oszkáron és körén keresztül - a radikálisabb francia ághoz kapcsolódott. Reneszánszát a 19. század végén és a 20. század elején élte. Az első vüágháború végén mintegy 126 budapesti és vidéki páholyt, s körülbelül 13 ezer szabadkőművest tartottak nyilván. Zömük az állami és közhivatalnokká vált ún. honorácior-dzsentrik, valamint a magyar, német és zsidó eredetű közép- és kispolgárok közül került ki, de közéjük tartozott a Kornfeld, Chorin, Weiss és Guttman család több tagja is. Arisztokraták és munkások alig, parasztok pedig egyáltalán nem vettek részt a páholymunkában. A páholyok politikai arculata szempontjából döntő fontosságú volt, hogy a századforduló után több radikális vagy szocialista nézeteket valló fiatal értelmiségi is szabadkőműves lett. Az első világháború végéig a hazai mozgalom működési körülményei megegyeztek a szabadkőművesség nyugat-európai működési feltételeivel. Az 1918/19-es forradalmak után e tekintetben gyökeres fordulat következett. A történelmi Magyarország felbomlásáért bűnbakokat kereső jobboldali ideológiák a bolsevizmus, szociáldemokrácia és polgári radikalizmus mellett a szabadkőművességet is a vádlottak padjára ültették. Az ítélet gyorsan megszületett: a belügyminiszter 1920. május 18-án feloszlatta szervezeteit. A mozgalom lényegében illegalitásba szorult. Noha a bethleni konszolidáció időszakában javultak működési feltételeik, a teljes legalitást ekkor sem kapták meg. A későbbiekben pedig természetesen szó sem lehetett erről. A munkát azonban ilyen körülmények között sem hagyták abba. Különböző fedőszervek (Természetbarátok Turista Egyesülete, Frőbel Nővédő Egylet, Cobden Szövetség, Magyar Fábiánus Társaság, Rotary-klubok) mögé húzódva folytatták az eredeti célkitűzéseknek megfelelő humanitárius ténykedést, s állástfoglaltak a politikai szabadságjogok, az állampolgári egyenjogúság s a szabad véleménynyilvánítás mellett, s a diktatórikus törekvések, a klerikalizmus és az antiszemitizmus ellen. A két világháború közötti magyar szabadkőművesség társadalmi bázisa - hasonlóképpen a polgári liberális pártokéhoz - nem volt igazán számottevő, lényegében Budapest és néhány nagyobb vidéki város kis- és középpolgárságának töredékére támaszkodott. Ereje nem ebben, hanem sokoldalú társadalmi kapcsolataiban rejlett. A második világháború után a mozgalom újabb lendületet kapott (jelenleg mintegy 5 millió szabadkőművest tartanak nyilván), de régi fényét és vonzerejét - legalábbis Európában - úgy tűnik, örökre elvesztette. A magyar páholyok is csak rövid időre élénkültek meg. A szabadkőművesek többsége idegenkedve fogadta a politikai élet 1948/49-es eseményeit, az új népi hatalom pedig a klasszikus polgári demokráciához ragaszkodó szabadkőművesek működését nem tartotta kívánatosnak. A 40-es évek végére — hasonlóan a többi polgári párthoz és szervezethez — a szabadkőműves mozgalom is elsorvadt. Oj tagok nem jelentkeztek, s a régiek közül sokan kiléptek. A páholyokat betiltó 1950-es rendelet ezért nem elindította, hanem csupán lezárta az új gazdasági, társadalmi és politikai körülmények között perspektíva nélküli szervezetek bomlását. Nagyon röviden összefoglalva ezek azok a főbb megállapítások, amelyeket ebben a könyvében L. Nagy Zsuzsa közzétett. Tudománytörténeti szempontból elsősorban természetesen a hazai szabadkőművesség XX. századi, s kiváltképp két világháború közötti törekvéseinek, szervezeteinek és osztálybázisának a bemutatása számít nóvumnak. A kötetnek ezek a fejezetei széles körű forrásfeltárás eredményei. Megállapításait a hazai szabadkőműves sajtó és irodalom, az Országos Levéltár és az Új Magyar Központi Levéltár szabadkőműves anyagai, a Jászi-hagyaték, s egyéb levéltári, például belügyminisztériumi akták támasztják alá. A mozgalom határainkon kívüli történetének bemutatásakor