Századok – 1978
KÖZLEMÉNYEK - Nagy László: Erdélyi „boszorkányperek" a politikai hatalom szolgálatában 1097
1138 NAGY LÁSZLÓ némi bepillantást nyújtani a 17. századi erdélyi belpolitikai viszonyokba, új világításba helyezve a fejedelmi hatalom jellegét, megmutatva annak fő tartópillérét is. Mindezzel persze korántsem kívántuk és kívánjuk elvitatni azoknak a gazdasági és társadalmi sajátosságoknak a szerepét és a jelentőségét a hatalmi viszonyok alakulásában, amelyek Erdély történeti fejlődésének a magyarországitól nem egy vonatkozásban eltérő jellegéből adódtak. Csupán ana kívántunk rámutatni, hogy - nézetünk szerint - a török porta támogatása volt a legfontosabb tényező a belpolitikai téren szinte korlátlan erdélyi fejedelmi hatalom kialakulásánál és több mint egy évszázadon keresztüli fennmaradásánál. Történetírói aggályok és remények Szekfű Gyula a sokat támadott Bethlen-életrajzot Ranke szavait idézve vezette be: „Gyakran hallottam művészektől, hogy nem ajánlatos olyan tárgyba fogni, amelyre nézve az emberek már pártokra szakadtak, mert vagy az egyik, vagy a másik bizonyára megsértődik; a történész azonban nem zárkózhat el ez elől, hiszen ez az ő legigazibb feladata."132 A huszadik század első felének nagy magyar történetírója hiányolta azt, hogy a magyar történetírás nem szívlelte meg Ranke szavait és „következetesen kikerülte az ilyen kontroverz eseményeket és emberek történetét". Szekfű megkísérelte követni Ranke útmutatását, és igyekezett a maga bonyolultságában, ellentmondásosságában megrajzolni Erdély legnagyobb fejedelmének történeti portréját. Az eredmény: „A száműzött Rákóczi" megjelenését követőhöz hasonló nagy felháborodás. Voltak, akik őt is — akárcsak Móricz Zsigmondot — megvádolták Bethlen emlékének a „meggyalázásával".1 3 3 Vajon csupán az elmúlt időszak túlhajtott nacionalizmusa szülte ezeket az élesen elítélő, elfogult véleményeket? Úgy tűnik, nem, mert az új utakon elinduló magyar történetírás is fölöttébb ridegen ítélte meg Szekfű Bethlen-portréját. „Habsburglegitizmus, nemzetellenes gondolatmenet van beleépítve a pártatlan igényű, álobjektív Bethlen monográfiába" — olvashatjuk a zord ítéletet Szekfű munkájáról — „Egy halálra ítélt osztálynak a nemzeti érdekek iránti közömbösségét, a nemzeti hagyományok tiszteletének hiányát tükrözi vissza a Szekfű által létrehozott Bethlen-felfogás", amelytől „nem áll messze a hitlerfasiszta történetírás véleménye sem".1 3 4 Valóban ilyen torz képet rajzolt volna Szekfű azáltal, hogy megkísérelte Bethlen alakját visszahelyezni abba a történeti talajba, amelyből — meglátása szerint — a valóságban kinőtt? Ennyire visszájára fordult volna az a törekvés, hogy a szerző Bethlen alakját kiragadja „a századok folyamán rárakódott kontroverz elemek közül"? Nehéz lenne röviden, egyértelmű igennel vagy nemmel felelni arra a kérdésre, hogy sikerrel járt-e Szekfű célkitűzése. Vitathatatlanul óriási érdeme az, hogy a hungarocentrizmus és a provincializmus korlátai közül kiemelve vizsgálta Bethlen alakját és történeti szerepét. Emellett számos részkérdésben meglátta és feltárta a történeti valóságot. Igaz, hogy nem egy esetben inkább megérzés, mint adatok alapján. Szekfű Gyula 132Ranke: Zur deutschen Geschichte. Vom Religionsfrieden bis zum dreissigjährigen Krieg. VII. köt. 105. 13 3Ld. Szekfű Gy.: i. m. 5. Vö. R. Kissi.: Az átértékelt Bethlen Gábor. Debrecen, 1929. 8. 13 " Wittman T.: Bethlen Gábor mint hadszervezó'. klny. Sz. 1951. 3-4. sz. 5. 6.
