Századok – 1978

TANULMÁNYOK - Urbán Aladár: Kormányválság és Batthyány Lajos ügyvezető miniszterelnöksége 1848 szeptemberében 1039

1070 URBÁN ALADÁR az is, hogy tájékoztatta Kossuthot, de kérte, hogy ne hozza nyilvánosságra döntését. Tény, hogy Kossuth nem mondhatott semmi határozottat eljárásának eredményéről, így érthető, hogy elhatározta: a nádort színvallásra készteti. A népgyűlés küldöttségének követelése, a híradás arról, hogy az országgyűlés végleges fogalmazásban erősítette meg Kossuth javaslatait a pénz- és hadügyek terén esedékes sürgős intézkedésekről, mindezek — Kossuth látogatása nélkül — is elegendőek voltak ahhoz, hogy a nádor Batthyányhoz folyamodjék. Annál is inkább, mert a ház hiába vonta vissza előző napi határozatát a nádor törvénytelen lépése kapcsán, a sorsdöntő pillanatokban — nem függetlenül a nádor többször idézett rendelkezésétől — a minisztérium nem működött. István nádor komoly következmények nélkül nem vállalhatta tovább a felelősséget a végrehajtó hatalom megbénulásáért, tehát Batthyányhoz kellett fordulnia. A kortársak jóvoltából ismerjük gróf Batthyány önérzetes és hajthatatlan magatartását. Magától értetődő, hogy a közelmúlt bécsi tapasztalatok — mondhatjuk: megalázás - után garanciák nélkül nem volt hajlandó újból vállalni a miniszterelnökséget. Nincs okunk feltételezni, hogy naivitás, vagy politikai rövidlátás akadályozta volna meg abban, hogy világosan lássa, miként szereztek döntő befolyást a király környezetében azok, akik szemben állnak a márciusban bekövetkezett alkotmányos átalakulással, mindenek előtt Magyarország önállóságával. Látta azt is, hogy ezeknek az erőknek tudatos törekvése arra irányul, hogy az országgyűlést — amelynek soraiban augusztus második fele óta egyre nőtt a türelmetlenség - leszorítsák a törvényesség útjáról, hogy kétségbeesett forradalmi lépésekre ösztönözzék. Ilyen körülmények között az alkotmányos keretek megtartása lehetett csak törvényes és egyben morális alap a kikerülhetetlen fegyveres ellenállás esetére. A ház konventté alakításának provokatív bécsi szándékát tehát ugyanúgy el kellett hárítani, mint a pesti utca forradalmi módszereket követelő fellépését, mely utóbbi - legalábbis Batthyány fogalmai szerint - ellenőrizhetetlen erőket szabadítana fel, miközben elijesztene olyanokat, akik a legalitás talaján nem haboznak akár fegyverhez is nyúlni. Batthyány lojalitása tehát nem a fogyatékos értelmű és tevékenységében csak szimbolikus cselekedetekre korlátozott királyhoz való ragaszkodás, vagy valami hirtelen fordulatban való reménykedés, hogy a , jó király" rádöbben „hű magyarjai" érdemeire és érdekeire. Azt minden újságolvasó tudhatta a napilapok cikkeiből, az országgyűlési beszédek ismertetéséből, hogy a királyt „rossz tanácsadók" (a „kamarilla") veszik körül, akiknek szerepe alkotmányos szempontból legalábbis vitatható. Batthyány azt is tudta, hogy amikor Esterházy lemondása következtében nem volt a királynak magyar ügyekben „rendszeresített" tanácsadója, őt mégsem kérték meg, hogy az országgyűlési küldöttségnek adandó királyi válasz megfogalmazásában részt vegyen! Ez volt személyének második mellőzése legutóbbi bécsi útja alkalmából — nem a király, hanem annak mindenható környezete jóvoltából. Hihetjük-e tehát, hogy Batthyány — ha tudott is arról, hogy maga a bécsi kormány a magyar ügyben nem egységes - a lojalitás hangoztatásával valami többet akart kifejezni, mint azt, hogy nem akar elszakadni Ausztriától, hogy el akarja kerülni a hazája számára veszélyesnek tartott fegyveres konfliktust? És csodálkozhatunk-e azon, ha a birodalom ügyeinek bécsi intézőit ismerve, feltételeket szabott, olyan feltételeket, amelyek egyszerre biztosítják személyének és az általa képviselt szándéknak a helyeslését — vagy leplezetlen elutasítását? A nádorhoz érkező hírek, beleértve a fővárosban állomásozó Turszky-gyalogság és a főherceg testőrségét képező gránátosok egy részének a Hunyadi-csapatba történt átállását,