Századok – 1978

TANULMÁNYOK - Urbán Aladár: Kormányválság és Batthyány Lajos ügyvezető miniszterelnöksége 1848 szeptemberében 1039

1064 URBÁN ALADÁR lemondani.) Másodszor: törvénytelen a nádori rendelet azért is, mert nem jelölt ki miniszterelnököt. Harmadszor: mivel két kormány között „interregnum nem lehet", s mivel egyrészt maga nem vállalja a felelősséget a rend fenntartásáért, másrészt a parlamentáris kormány eszméjéből fakad, hogy addig, „míg az egyik ministerium megalakítva nincs, a másik ministerium ne hagyja el helyét", ezért javasolta, hogy „hagyja meg a képviselőház a ministereknek, miszerint nem szabad nekik elhagyni helyöket, hanem azt tartsák meg addig, míg mások elfoglalják". (Kiemelés utólag.) Érvelését Szemere morális szempontokkal is kiegészítette, miszerint ha köszönhet is valamit a haza a visszalépő minisztereknek azért, mert a függetlenséget és szabadságot kivívták, de „ha helyeiket elhagyják, ».polgári bűnt« követnek el". Szemere tehát az egész minisztérium hivatalban maradásáért szállt síkra, s ezt az igényt a nádor lépésének törvénytelenségével, az alkotmányos szokásokra történt többoldalú hivatkozással, végül a képviselőház határozatának kikényszerítésével és az erkölcsi kötelezettség hangsúlyozásával kívánta érvényre juttatni. Ebben a helyzetben a leginkább érintett személy, Batthyány Lajos nem hallgathatott tovább. Felszólalását, amely a reá jellemző módon tömör volt, a kérdés morális megközelítésével kezdte: „Felteszem, hogy bizony senki sem fogja azt hinni, miszerint mi, kik a ministeriumból kiléptünk, meg kívántunk volna szökni a veszély perczeiben, s az országot kormány nélkül hagyni." Az ország helyzete azonban olyan kritikus — folytatta Batthyány —, hogy minden óra elhatározó és összehangolt cselekvést igényel, „melyet csak egy egyéniség, vagy legalább olly testület, melly egy forrásból keletkezik és hasonnemű s egyforma meggyőződéssel van lelkesülve, vihet végbe ..." Ezért tartotta kötelességének kilépni a kormányból és szükségesnek azt, hogy „olyanok maradjanak helyökön, s foglalják el a helyet, kik e tekintetben egymás közt tökéletesen tisztában vannak, összhangzásban tudnak és akarnak cselekedni". A maga visszavonhatatlan lemondási szándékának bizonyítására Batthyány kijelentette: nem volt méltánytalanság „a múlt napokban" több ízben az, ha a kormányt hibák elkövetésével vagy erélytelenséggel vádolták. Ezek a hibák azonban nem abból eredtek, mintha az egyes miniszterek külön-külön nem lettek volna erélyesek és jó hazafiak, „hanem mert két eltérő vélemény levén egybekapcsolva, az egymást felemésztette ..." (Kiemelés utólag.) Majd utalva arra, hogy a háznak „nyilvánult közbizodalma" (ti. Kossuthban), reményét fejezte ki, hogy az célra is fog vezetni — de ők, akik azon irányban meggyőződésük folytán nem tudnának segédkezet nyújtani, a naponta előadódó kérdésekben a maguk eltérő véleményével csak akadályoznák az erélyes fellépést. Sőt az is előadhatja magát - folytatta Batthyány —, hogy a közbátorság és rend fenntartása kérdésben „az egyik felekezet a ministeriumban épen azt hiszi talán e tekintetben üdvösnek, mit a másik veszélyesnek tart. Mikor majd az ellenség be fog rohanni - hangzott tovább az érvelés —, lehet, hogy az egyik az egyik seregben fog bízni, a másik pedig a másikban, s lehet, hogy ha a ministeriumnak minden tagja ugyanazon seregben bízik, jobban fogják szeretni a sereget a fővárosban megtartani, mintsem az ellenség elébe küldeni". Kellőképpen kiemelve a „kétféle haderő" létét és elhatárolva magát Kossuth várható forradalmi módszereitől, Batthyány kijelentette: „én is azt mondom, hogy egy nem felelős helytartói kormányzás és intervallum nem lehet, minden perczben felelős ember kell, hanem elégségesnek tartom, ha csak egy emberre bizatik is a felelősség. A közbizodalom már nyilatkozott, bízzunk meg Kossuth Lajosban " (Az első kiemelés utólag.) A felhangzó éljen után Batthyány így fejezte be felszólalását: „Kossuth