Századok – 1978

FOLYÓIRATSZEMLE - Nitsche; P.: A Reichstag és az első világháború utáni német-lengyel határ megállapítása 996

997 FOLYÓIRATSZEMLE kifejező felszólalások elemzésével vállalkozik. Megállapítja, hogy bár a parlamenti nyilvánosság mellett természetesen a politikai meggyőződés kifejezésének más fórumai is léteztek, s így a parlamentben kinyilvánított vélemények számbavétele korántsem jelenti a vélemények széles skálájának megragadását, de a rendelkezésre álló anyag terjedelme és sokrétűsége így is lehetővé teszi a tipikus jegyek felvázolását. Ismeretes, hogy 1916. november 5-én az osztrák és a német császár bejelentette az elfoglalt orosz—lengyel területekre korlátozódó független lengyel állam helyreállítását, s ezzel - bár magát a problémát konkrétan nem érintették - felvetették Németország és jövőbeli keleti szomszédja határának kérdését. A lengyel ügy a porosz bel-, ill. nemzetiségi problémából ismét nemzetközi jelleget öltött. Az 1918. januárban lezajló első átfogó nemzetgyűlési tárgyaláson, majd a wilsoni pontok alapján meginduló őszi rendezési kísérletek megítélésében a konzervatívoktól a centrumig a birodalom integritásának bármilyen megbontását egyértelműen elutasító álláspont érvényesült; még a szociáldemokrata képviselők igyekeztek a nyílt véleménynyilvánítást elkerülni- Csupán a független szociáldemokraták ismerték el fenntartás nélkül Lengyelország jogát a függetlenséghez és az önálló államiságra. Leszögezték ugyanakkor azt is, hogy a rendezés kiindulópontjául az 1772 előtti történelmi határok nem szolgálhatnak, s a végső döntést a lakosság bevonásával kell meghozni. Nyugat-Poroszországgal kapcsolatban Haase megjegyezte, hogy szerencsétlenségnek tartaná, ha a megalapozatlan nacionalista aspirációk következtében a Kelet-Poroszország és a birodalom közötti összeköttetés megszakadna, s ezzel elsőként fogalmazta meg a korridor gondolatát. A szerző által fő vonalaiban ismertetett vitát követő néhány napon belül összeomlott a német császárság, s az 1919 februárjában összeülő weimari alkotmányozó nemzetgyűlés sokban kész tényekkel, mindenekelőtt a Posen felett is ellenőrzést gyakorló Lengyelországgal találta magát szemben. Az ingerültséget tovább fokozták az antant 1919. május 7-én ismertté vált békefeltételei, melyek egyértelműen Lengyelország részének nyilvánították Posenen kívül Nyugat-Poroszország nagy részét és Felső-Sziléziát is, egyes területeken népszavazást rendeltek el, Danzignak pedig szabad városi statust kívántak adni. A korábbi érveket megismétlő, általános felháborodást tükröző vitában - melynek hatására Felső-Szilézia kérdésében is népszavazásra került sor - Haase felszólalása jelentett új elemet. A német önrendelkezési jog megsértését szintén sérelmező képviselő ugyanis a végső megoldást immár a szocialista világforradalomtól várta. A versailles-i békét követően hamarosan óvatos közeledési kísérletek történtek Lengyelország felé. A többségi pártok a jobboldal heves ellenállása ellenére a korlátozott együttműködés mellett foglaltak állást, s az 1919. augusztusi felső-sziléziai felkelés, valamint a korridoron bonyolódó forgalmat zavaró incidensek ellenére létrejöttek a mindkét fél számára kedvező megegyezések, amelyek a határmenti lakosság helyzetét jelentősen javították. A parlament figyelme a későbbiekben elsősorban Felső-Sziléziára összpontosult. A Centrumpárt képviselője, Ulitzka már 1919 júliusában arra figyelmeztetett, hogy a vitatott területek megőrzése a háború utáni Németország számára a Poroszországtól való minél előbbi elszakadástól függ. A sikeres lengyel agitáció eredményeként azonban francia hatásra 1920 nyarán előterjesztették az ún. Autonómia-törvényt, amely Felső-Sziléziát a lengyel államszövetség széles körű önállósággal rendelkező részének tekintette. Az 1921. március 20-i népszavazást követően pedig a szövetségesek olyan tervezettel álltak elő, melynek értelmében a Felső-Szilézia keleti területén található német többségű városok elszakadtak, ugyanakkor lengyel többségű területek maradtak Németországnál. Nitsche részletesen mutatja be a határozat fogadtatását, a pártok magatartását. A tartós béke lehetőségét az adott körülmények között tagadó, irredenta alapra helyezkedő Deutschnationale Volkspartei minden birodalmi terület elszakadását ellenezte. Az ellenségeskedések forrását nem a korábbi elnyomó porosz politikában, hanem a kulturális felemelkedéshez biztosított lehetőségekért úgymond „hálátlansággal" fizető lengyelekben kereste. Nem tapasztalható eltérés az alapelveket illetően a Deutsche Volkspartei programjában sem. Jelentős különbség, lényegesen mértéktartóbb hangnem mutatkozik azonban a konkrét politikai állásfoglalásokban, többek között a Stresemann által képviselt kelet-európai koncepcióban. A Deutsche Demokratische Partei nézeteinek haladóbb jellegét a rcvansigényekről való lemondás biztosította. A vizsgált politikai csoportosulásokétól minőségileg különböző alternatívát kínált a Centrumpárt. A területek elszakítását nem tekintette eleve igazságtalanságnak, de nem mondott le a határok