Századok – 1977
Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III
145 TÖRTÉNETI IRODALOM bőséges tapasztalatokkal rendelkezik e forrásértékében is egyre megbecsültebb anyagban. Az emlékanyag interpretációjának azonban ezúttal más útját választotta, mint amit a régészeti szakpublikációk vagy a várostörténeti szintézis követtek Módszere annak a kultúrtörténeti iránynak folytatása, amelyet Buda művészettörténetében s a város világtörténeti perspektívába állításával (Zsigmond király kora) a harmincas években Horváth Henrik képviselt. Az ő Huizinga nyomán kialakított interpretációs módszere sok tekintetben rányomja bélyegét Zolnay kérdésfeltevésére, könyvének témaválasztására, még fejezetbeosztására is. És jóllehet mind emlékanyagának bőségében, mind szemléletmódjában meglehetősen túlhaladta Horváth Henrik szellemtörténetét (így a városi élet anyagi, természeti földrajzi és gazdasági feltételeinek hangsúlyozásában, a városi jogalkotás és a politikai helyzet összefüggéseinek megrajzolásában), mégis, a színes, mozgalmas történeti tablóra való törekvését, írói célkitűzését tőle és Huizingától vette. Olykor még korszakfogalmai is elárulják eredetüket: az utolsó fejezet címében a „középkor alkonya" egyenes idézet, a 16. századi sorsszerű hanyatlás nosztalgikus szemléletével együtt huizingai eredetű. Ugyaninnen származik a „magyar román kor, az Árpádok kora" kifejezés (39. 1.) településtörténeti értelemben, tehát nem művészettörténeti fogalomként való használata is. És nemcsak e fogalmak tanúskodnak arról, hogy Zolnay számára az élet művészet, formái az önkifejezés formái, s az életstílus a művészeti stílussal azonos. Ezért sem válik el egymástól az előadásban várostörténet és régészet, művelődéstörténet és művészettörténet; hiszen minden egyformán mint emlék fontos a szerző számára: mint életjel a régmúlt korból. Ε tekintetben az átdolgozott kiadásban idegen testet képez az egyébként imponálóan gyors beszámoló az 1974-es szoborleletről: az anyag esztétikai kvalitását tekintve kifejezetten művészettörténeti elemzést igényelne; így ez a rész nehezen illik a régebben kialakult szerkezetbe, megmarad tehát az örömteli lelet élményét és az első feltevéseket rögzítő beszámolónak. Ezért ebben a részben talán még nyilvánvalóbb az a személyes motívum, amely a könyv egészén végigvonul. Zolnay főként azzal foglalkozik, amit régészeti munkássága vagy szétágazóan sokféle kultúrtörténeti búvárkodásai során maga tapasztalt. Innen van az, hogy pl. Óbuda ábrázolása lényegesen halványabb a Várhegy és környezetének, de például a budaszentlőrinci pálos kolostornak bemutatásánál is. Az átdolgozás során sincs szó az itteni középkori emlékekre vonatkozó újabb leletekről, felfedezésekről, s Esztergom mindig kézzelfoghatóbb a szerző számára, mint az inkább csak veszélyes szomszédként bemutatott Óbuda. A könyv vezérmotívumai: a Várhegy barlangpincerendszerének története, az őskori településnyomok jelentőségének felismerése, a víznyerés és a vízművek kérdései, a várhegyi zsidóság emlékanyaga, a zenetörténet budai vonatkozásai: itiind olyan kérdéskörök, amelyekkel számos tudományos publikációjában foglalkozott. De nemcsak ez a konkrétság ad személyes jelleget a könyvnek, hanem az is, hogy számos ponton a szerző szenvedélyesen képviselt különvéleményének hordozója. Régóta folyik az a vita, amelynek tétje: a budai Várhegy betelepítésének, beépítésének története, összefügg ezzel a vitatémával a „magna curia regia"-nak vagy „Kammerhof'-nak a 14. századig egyedüli királyi szálláshelyként való értelmezése, a Zsigmond-kori palota északi előudvarában előkerült településmaradványok korai, falusias településként való felfogása, a királyi palota építéstörténetének önálló periodizálása. A szerzőnek nemcsak az az érdeme, hogy szívós ellenérveivel és kutatásaival a budai várostörténet enélkül talán homályba vesző elemeire hívta fel a figyelmet, hanem számos ponton az emlékanyagot is ő hozta felszínre. A Kammerhof történetének értelmezésére vonatkozó elképzelése pl. valószínűleg közel áll az igazsághoz, ha nehéz is ezt a királyi kúriát az egészen más feltételek között emelt visegrádi Salamon-toronyhoz hasonló lakótoronyként (vö. 71. 1.) elképzelni. Ugyancsak valószínű az igaza akkor, amikor a 14. századi István-várat tekinti a királyi palota első magvának, de nehéz követni érvelését, amikor a Zsigmond kori zárt erkély alapfalaiban az első palotakápolna maradványát látja (55. 1.). Annak, hogy a palotakápolna csak 1410—20 között, tehát a Szent Zsigmond prépostság alapításával egyidőben épült volna meg mai helyén és formájában (94.1.), az altemplom részletformái egyértelműen ellentmondanak. Az a tény, hogy a Várnegyed kútjainak nagy része nem a házakhoz tartozik, még nem bizonyít feltétlenül a korábbi település mellett (15. 1.), hiszen máshol a szerző is szól a közkutak feltűnően nagy számáról. Ezek a különvéleménynek olyan elemei, amelyek kétségkívül árnyaltabb tárgyalásst, nagyobb elővigyázatosságot igényelnek. S az olvasónak, annak is, aki a középkori kultúra irodalmával és Buda történetével éppen csak ismerkedik, nem lett volna ártalmára az a szellemi izgalom, amit egy vitával, egy különvélemény előzményeivel való megismerkedés jelent. Ε tekintetben a könyv jórészt adós marad az ellenkező vélemény bemutatásával. 10 Századok 1977/1
