Századok – 1977

Történeti irodalom - Erdei Ferenc: Magyar falu (Ism. Hársfalvi Péter) 1346/VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1347 De most bennünket nem is elsősorban az érdekel, mit képzelt Erdei a magyar jövőről és mennyire volt helyes, mennyire igazolódott az ő falupolitikai elképzelése. Igaza volt mindazokkal szemben, - és ezek nem voltak kevesen a 30—50-es években a marxisták körében sem—,akik tértől és időtől elvonatkoztatva minden szocialista társadalomban elhanyagolhatónak ítélték az agrártermelés jelentőségét és a nem városi típusú települések tartós - esetleg végleges — fennmaradásának lehetőségét. Izgalmasabb és fontosabb, bár az előbbiektől teljesen el nem vonatkoztatható az a kérdés, hogy a magyar falu történeti fejlődését és két világháború közötti képét miképpen sikerült Erdeinek megragadnia, s mennyire bizonyult az általa felrajzolt kép időtállónak, mennyire állja meg az a helyét mai ismereteink mérlegén. A feudalizmus egy újszerű történeti fejlődésnek, a város és falu antagonisztikus együttélésének a kezdete: az európai középkor azt a falut hozta létre, amely a városok alá szorult öntörvényű életnek a hazája, s amely oly jellegzetesen különbözik a városok életétől. A falu—város kettősség, a falunak a város által való elnyomása és kizsákmányolása a tőkés társadalomban tovább mélyül és szinte tűrhetetlenné, tarthatatlanná válik, amelyet meg kell szüntetni. A történeti fejlődésnek ez a rajza lényegében egybeesik a marxizmus szociológiai fejlődésmodelljével, az újabb kutatások eredményeivel. Erdei falutörténeti képe ott mutat inkább gyengeségeket, ahol a hazai, a magyar fejlődés sajátságait, egyediségét, eltérő vonásait próbálja felmutatni. Abban természetesen igaza van Erdeinek, hogy a magyar falufejlődés eltorzult, megrekedt. Ez szerves következménye a magyar agrárfejlődés elmaradottságának, a polgári átalakulás befejezetlenségének. De Erdei minden bizonnyal idealizálja a magyar agrárvárosi, mezővárosi fejlődést és ezzel összefüggésben a magyar tanyafejlődést, annak alföldi, paraszti változatát is. Abban is igaza van Erdeinek, hogy a hazai alföldi, parasztpolgári agrárfejlődés az egész gazdasági-társadalmi fejlődésben, sőt település szerkezetben is előnyösen különbözik a nagybirtoktól fojtogatott, leszorított, uradalmi jellegű falvaktól és tanyáktól-majoroktól. Mégis, mintha ezt a különbséget kissé túlbecsülte volna, s az agrártermelési tényezőknek a valóságosnál nagyobb városképző energiát tulajdonítana, mint amennyi a valóságban volt és van. Erdei könyvének legizgalmasabb része az az elemzés, amely a magyar falutelepülési hálózat két világháború közötti helyzetével foglalkozik. A falvak statisztikai számbavétele, osztályozása, tipizálása, belső struktúrájuk megvilágítása annyira pontos, mintha mindegyiket a helyszínen is megvizsgálta volna. Kiemelkedően jól sikerült a falusi társadalmak belső életének, a „falusi szellemnek" és a „falusi jellemnek" a megragadása is. Ezzel kapcsolatban időszerűnek érezzük Erdeinek azt a felismerését, hogy a paraszti népművészet kihalóban van, s annak felélesztése lehetetlen. Egyetértésünk - ismétlem — szinte teljes lehet Erdeivel a magyar falvak tipológiájában, belső szociális, gazdasági és politikai viszonyainak elemzésében. Nehezebb a szerzőt követnünk akkor, amikor a falvak népi-etnikai viszonyait vizsgálja. Fenntartásaink vannak Erdei nézeteivel szemben, amikor etnikai karaktert vél felfedezni a magyarságnál abban, hogy nem szívesen lakik faluban, hogy „a magyarság nem igazi falulakó fajta". Nemigen tartozik hozzá a falvak belső életéhez-lényegéhez az sem, hogy a bennük élő nemzetiségek „sokhelyt igen élesen szembenállanak egymással". Azt természetesen mi sem tagadjuk, hogy a különböző nemzetiségűek a faluban elütő életstílust és szokásrend-16*