Századok – 1977

Beszámoló - Magyar–angol történész konferencia (Juhász Gyula–Niederhauser Emil) 1305/VI

1310 JUHÁSZ GYULA-NIEDERHAUSER EMIL már az 1606—9 közti Habsburg családi viszály során megrendült, amikor a dinasztia a protestáns rendekkel alkudozott. Az ellenreformáció egyéb forrásokból is táplálkozott, a római Collegium Hungaricum jezsuita neveltjeiből, akik működésüket Erdélyre is kiterjesztették. A kulcsszemélyiség persze Pázmány. Ez a katolikus aktivitás nemzetközi, szupramonarchikus volt. Ugyanakkor a magyar katolicizmusnak volt bizonyos nemzeti, szubmonarchikus jellege is, egymással szorosan összefonódott egyházi és világi vonalon. Az előbbi a magyar nyelvű hitvitázó irodalom kifejlesztésével törekedett a hivők megnyerésére és megtartására. Ugyanakkor a protestánsok ellen politikai téren is folyt a harc, az abszolutisztikus törekvések erősödésével párhuzamban. Viszont mégis a magyar alkotmány rendelkezéseivel érvelt pl. Bársony György a protestánsok ellen, holott a Habsburgok éppen ezt az alkotmányt készültek felszámolni. A világi irányzat tipikus képviselője Esterházy Miklós nádor, aki a katolikus hit által összetartott alkotmányos oligarchia híve. Ő is, meg számos más konvertált nagybirtokos főúr távolról sem állt teljesen a Habsburg-politika mellett. A kormányzat és a magyar katolicizmus közt mégis sokáig kellő modus vivendi létezett a külső nyomás miatt, amely elsősorban a református Erdély felől jött. Erdélyben is négyes osztatú képlet alakult ki: a fejedelem, a rendek, a felső és az alsó papság, mint a királyi Magyarországon katolikus vonatkozásban Bécs, Róma, a világi és egyházi urak közt, s ez mindkét országrészben bizonyos játékteret engedett. Erdélyben a puritanizmus hasonlóképpen nemzetközi kapcsolatokat teremtett, mint Magyarországon a pápasághoz fűződő viszony. Az erdélyi kálvinizmus valójában nem jelentett lényeges veszélyt a királyi Magyarország számára. Viszont Erdély II. Rákóczi György idején bekövetkezett összeomlása után a királyi területen a Habsburgok sokkal komolyabb ellenállásba ütköztek, éppen az ellenreformációs vezetők második nemzedéke részéről. Ez egyrészt a főurak oldaláról jött, kezdve a Wesselényi-összeesküvéssel, amelyben az előadó különösen Nádasdy Ferenc szerepét hangsúlyozza, magas intellektuális képességei miatt. Thököly mozgalmának is jelentős katolikus követői voltak, a legveszélyesebb katolikus főúri ellenállás pedig II. Rákóczi Ferenc felkelése volt. Nála már katolikus hithűség és a császár iránti lojalitás teljesen elvált egymástól. De még a főpapság is távol állt a Habsburg-hűségtől (Lippay, Szelepcsényi, Széchenyi György). Szelepcsényi 1682-ben ugyan elítélte a gallikán artikulusokat, de ez voltaképpen a császár és a pápa közös törekvése ellen is irányult, hogy ti. a török elleni harcra a magyarországi egyház javaiból szerezzenek pénzt. A szatmári békét két katolikus főúr kötötte meg, s ezt a kompromisszumot hosszabb nyugalmi korszak követte. A következő század második felében viszont Kollár egyházjogi röpirata kapcsán ismét kiújult a dinasztia és a katolikus rendek ellentéte. Kollár könyvének elégetése 1765-ben a nemzetek feletti birodalom végének kezdeti dátumaként tekinthető. A hozzászólók egyértelműen méltatták a előadó széleskörű ismereteit, egyetértettek számos következtetésével, de arra utaltak, hogy a lényeges kérdés ebben a korban az abszolutizmus és a rendiség szembenállása volt, amelyet éppen a birodalmi központ idegen volta tett rendkívül bonyolulttá. Makkai László, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója „Puritanizmus és modernizmus a 17. századi Magyarországon" c. előadásában a korszak másik aspektusát világította meg. A modern természet-