Századok – 1977
Történeti irodalom - Salgó; László: Gyarmatpolitika Napóleontól de Gaulle-ig (Ism. Ormos Mária) 1076/V
1078 TÖRTÉNETI IRODALOM és benne a demokratikus Unió-tervet a népszavazás 1946 májusában elvetette. A végül elfogadott alkotmány a Francia Unióról szólva nem biztosította sem az egyenlőséget, sem az önkormányzatot. Ellenkezőleg: megalapozta a gyarmati háborúkat. Jóllehet a gaullisták sokat tettek annak érdekében, hogy a tábornok szerepét e fejleményekben a történelem számára „átírják", Salgó László hitelt érdemlően kimutatja szerepét az alkotmányos keretek beszűkítésében, s azt is, hogy mind Indokína esetében, mind később, az algériai háború első szakaszában a katonai megoldás mellett lépett fel. Franciaországnak a politikai konzervativizmus a gyarmati kérdésben sokba került. Az 50-es években kudarcot kudarc követett. Katonai összeomlás Vietnamban, súlyos presztízs-vereség 1956-ban Szueznél, katasztrofális helyzet kialakulása Algériában. E reménytelennek tűnő helyzetben léphet fel De Gaulle újból megmentőként. Ugy jelentkezik, mint a birodalom megmentője, a valóságban azonban a dekolonizálás útján menti meg a helyzetet. E ponton a szerző egy kis kitéréssel valószínűsíti, hogy a tábornok az érte és körötte folytatott akciókról távolról sem volt oly tájékozatlan, mint azt utólag elhitetni szerette volna. Aktív lépéseinek egyike éppen az volt, hogy híveinek a gyarmatok, s mindenekelőtt Algéria megtartását ígérte, amit azután igencsak gyorsan feledett, miután a hatalmat megszerezte. Sok polémiára vezetett már, hogy De Gaulle vajon előzetesen csak taktikázott, vagy valóban arról volt meggyőződve, hogy a „francia" Algériának vannak esélyei. Salgó László úgy véli, hogy De Gaulle valóban csak a hatalomra történt visszatérése után mintegy három hónappal látta át a maga egészében a helyzetet. Bárhogyan is történt, ettől az időtől kezdve óvatosan és lassú léptekkel, de határozottan elindította a dekolonizálás folyamatát. Ennek vonala éppen Algéria esetében alakult ki a leglassabban, amit magyaráz, hogy saját hívei, a hadsereg, az ultrák és egészében véve a francia politikai közvélemény miatt e kérdésben nagy óvatosságra volt szüksége. A birodalom felbontásának folyamatát — ezúttal már a brit példán is okulva — igyekezett úgy végrehajtani, hogy a hatalmat a franciabarát elemek kezére juttatva bizotsítsa a további francia jelenlétet a volt gyarmatokon. Mivel az elhatározás késleltetve, drámai pillanatokban született, nem csoda, hogy e fáradozást sokszor nem koronázta siker. Franciaország afrikai relációinak alárendelt kísérőjelensége volt — mint a szerző kimutatja — a francia kormányok Izrael-politikájának hullámzása. Pro-Izrael magatartás, amíg az arab államok katonai fenyegetéséről volt szó, a kapcsolatok fokozatos lazítása, ami eljut az Izrael ellen alkalmazott fegyverembargóig, midőn választani kell, s midőn Franciaország aktivizálja politikáját a maghreb államokban a gazdasági visszatérés érdekében. A visszatérés útja keserves és hosszadalmas. Gyakorlatilag a dekolonizálással egy időben kezdődött, amit Pompidou folytatott a „csatabárd" elásásával, majd Giscard folytat „kevésbé kolonialista lélekkel", sokkal nagyobb tőkeösszegekkel és nem jelentéktelen sikerrel. A politikai befolyás relatív csökkenése mellett Franciaország afrikai érdekszférájában megőrizte vezető szerepét. A francia tőkekivitelnek manapság már több mint a fele ebbe az övezetbe irányul; az áruforgalom növekedő tendenciát mutat. A gyarmatbirodalom felszámolása késleltetve, s a brit birodalomnál dramatikusabb módon, szinte robbanásszerűen ment végbe, ám Franciaország, mint középhatalom neokolonialista
