Századok – 1977
Történeti irodalom - Bogdán István: Régi magyar mesterségek (Ism. Vörös Károly) 1055/V
1056 TÖRTÉNETI IRODALOM követ: ismerteti a termelés technológiáját és eszközeit, szerszámait épp úgy, mint a munkaszervezetét, — ide értve az általa többé-kevésbé meghatározott életmódot és az ebből kinőtt művelődést is: mindennek során gazdagon élve egykorú szövegek, versek, irodalmi alkotások a különben is színes, eleven előadást még színesebbé tevő idézésével. A cikkek sorát egy, a mesterségjelvényeket, cégéreket, majd egy másik, a diákéletet bemutató cikk zárja le: ezekhez csatlakozik a forrásokat cikkenként felsoroló jegyzetapparátus, benne az egyes cikkek gazdag levéltári forrásbázisára is utalva. A nyomdatechnikailag is igen igényes kiállítású kötetet számos szép kép, egykorú ábrázolás teszi még elevenebbé, szemléletesebbé. Mindennek révén Bogdán könyve legjobb tulajdonságaiban: rendszerességében, adatgazdagságában és igényeiben messze kiemelkedve az ismeretterjesztő irodalom átlagából, a szaktörténész számára is hasznos információkat tartalmaz. Bemutatja a régi idők hazai kézműipari munkamegosztásának meglepő differenciáltságát, rövid, de világos áttekintést ad a régi technológiákról, az életmód és kultúra alakulásába is differenciáltan bevilágít. Mindezen erényei mellett Bogdán könyve azonban nem mentes bizonyos hibáktól sem: ezek részint műfajának, részint példaképeinek hibái is. A kötet rádióelőadásszövegek lényegében változatlan lenyomása. Ezek az előadások évek során, egymástól időben viszonylag távol hangzottak el, ami óhatatlanná tette ugyanazon, majd minden iparágban, mesterségben közös dolgok szülte állandó ismétlését. Ott ez nem volt feltűnő: itt azonban igen, — kivált akkor, amikor (és többször is) az előadás műfaji szabályai szerint csak emiitett dolgoknak legalább egyhelyütt valamely rendszeres, mozgásában, fejlődésében való kifejtése lenne szükséges: olyan összefoglalás, mely ugyanakkor feleslegessé tenné az egyes cikkekben állandó (bár így szükséges) ismétlődéseket. Szükségét ennek kivált három vonatkozásban érezzük: egyrészt egy általános történeti háttér felvázolásában, mely egyszersmind némi magyarázatául szolgálhatna a „régi" kritériumának (jelenleg ez, úgy látszik, főleg a 16-17. századot jelenti, de hogy miért, azt nem tudjuk), és megmutatná az egész ipari termelésnek és adott intézményhálózatának szerepét helyét a kor hazai történetében; másrészt a minden mesterség munkaszervezeti keretéül szolgáló s ennek megfelelően mindenhol sűrűn és ismételgetve idézett céhes rendszer valamely részletesebb kifejtésében; végül az általános műszaki fejlődés főbb tendenciáinak és állomásainak összefoglalásában. Az olvasó számára mindez a lényegében gazdaságtörténeti igényű alapozás (hiszen végül is a könyv gazdaságtörténeti kérdést tárgyal) nagyban megkönnyítené a gazdag és végül is jelenleg széteső, sokban csak példaként idézett adat- és tényanyag valamely szervesebb elhelyezését a történeti fejlődés nagy folyamatában. Ha ezt a hiányosságot többé-kevésbé az eredeti műfaj következményének tekinthetjük is, a kötet másik hiányosságában mintaképeinek, elsősorban Takáts Sándornak hatását kell meglátnunk: a múlt, a régi magyar mesterségek világának bizonyos idilli ábrázolása ez, a régi szép céhes idők tejjel-mézzel folyó idilljének visszatérése: kövér és tudós mesterekkel, vidáman énekelve dolgozó serény legényekkel és huncut inasokkal. Talán igaztalanul élesen karikírozó kép ez, de nem egészen alaptalan: az egyes cikkekből a céhes rendszer teljes békéje, kifogástalan funkcionálása látszik: olyan kép, mely mentes minden belső és külső feszültségtől, a külföld áruinak versenyétől épp úgy, mint a kontárok ármánykodásától, és a magában a szervezetben végibemenő változások nyomán
