Századok – 1977

Történeti irodalom - Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből 1925–1945 (Ism. Tilkovszky Lóránt) 164/I

165 TÖRTÉNETI IRODALOM „Budapest II" műsorát sugározta a maga jóval korlátozottabb hatókörében. 1934 végétó'l a székesfehérvári adó, amely addig csak rádiótávíró forgalmat bonyolított le, megkezdte rendszeres rövidhullámú adások sugárzását külföldre. A Sándor-utcai stúdió 1935-ben befejeződött jelentó's bővítésével a felszabadulás előtti műszaki fejlesztés lényegében elérte csúcspontját; a köz vetítőállomások száma az ország területnövekedése nyomán a kassai és kolozsvári adóval gyarapodott, a rövidhullámú nagyadó 1942-ben Diósdon megkezdett építése viszont már nem fejeződött be. A magyar rádió a hangrögzítés egyre tökéletesedő megoldásai révén — a viaszfelvételektől bizonyos ősmagnetofonok megjelenéséig, valamint a stúdiótechnika fejlődésével lépést tartó számos más korszerű megoldás alkalmazásával a második világháború éveiben is tartani tudta nemzetközi összehasonlításban is rangos műszaki színvonalát. A könyv méltó emléket állít a magyar rádiózás kiváló műszaki gárdájának, mindenekelőtt a Postakísérleti Állomás mérnökeinek, de igen rokonszenvesen szól az újpesti Standard-gyár munkásairól is, ahol - a korábbi megrendeléseket szállító német Telefunken-cég ajánlatára már nem reflektálva - az 1933-as fejlesztés során készült adókat gyártották, vagy a MÁVAG szerelőiről, akik szélben és fagyban építették meg Lakihegyen a közel 300 m magas, de kinyújtható csúcsaikkal azt meg is haladó antennatornyokat. A magyar rádiónak 1928-ban 100 000, 1930-ban 300 000, 1940-ben több mint 500 000 előfizetője volt. Népszerűsítését szolgálta az 1924-ben indult Magyar Rádió Újság, amely - 1929-től Rádió Újság címen - a rádióhallgató közönség véleményének, kívánságainak fóruma is igyekezett lenni, míg a hivatalos műsorlap ugyanezen évtől a Rádióélet lett. A közönség érdeklődése igen nagy volt a rádió kánt; foglalkoztak vele a lapok, melyek többnyire külön rádió-rovatot is rendszeresítettek; interpellációk hangzottak el a rádióval kapcsolatban a parlamentben. Az előfizetők száma kezdetben igen gyors ütemű fejlődésének lelassulása azzal függött össze, hogy a fővárosban majd a vidéki városokban, főleg a középrétegekben történt lendületes térhódítás után lényegesen nehezebben terjedt el a rádió a falvakban, ahol a helyi intelligencia mellett általában csak a tehetősebb paraszti rétegeknél honosodott meg. Az 1939-ben kibocsátott 20 000 db „olcsó néprádió" nem változtathatott e helyzeten; a falvak egy része még villamosítatlan volt, a tanyavilágról nem is beszélve, s a telepes készülékekhez a háborús években nem tudták biztosítani a rendszeres telep-ellátást. A rádió-előfizetők növekvő táborában csökkenő tendenciát mutatott a munkás-hallgatók száma, annak ellenére, hogy igen nagy érdeklődés mutatkozott részükről a rádió iránt; detektoros vevőkészülékeiket többnyire maguk készítették, de — mint sérelmezték - ugyanolyan magas előfizetési díjat kellett ezekért is fizetniük, mint a tehetősebbeknek a rádiócsövekkel működő nagyobb készülékek után. Figyelemre méltó, hogy 1927 októberében Szakasits Antal vezetésével Munkás Rádió Klub alakult, amely a Népszava hasábjait felhasználva, kritikus véleményt nyilvánított a rádió mint tőkés vállalkozás irányításáról, bírálta műsorpolitikáját; kifejezésre juttatta, mit vár a munkásság a rádiótól. Követelte az előfizetési díjak leszállítását, a hírszolgálat tendenciózusságának megszüntetését, egy rádió-előfizetőkből alakítandó Rádiótanács felállítását és munkáselőadások rendszeresítését. A Rádió vezetősége azonban nem a munkások, hanem a rádióhallgatók zömét képező középrétegek ízléséhez és igényeihez szabta műsorpolitikáját; „közvéleménykutatásai", amelyeket elősorban e rétegekben végzett, természetesen újra és újra ezt „igazolták" a kritikus véleményekkel, a „rádiódemokráciát" követelőkkel szemben; az időnként műsorába iktatott „munkásfélórák" éppúgy, mint a parasztműsorai, valójában a néptől idegen szellemiséget sugároztak. A cigányzene és a „magyar nóta" áradatában, sekélyes vidám-műsorok és unalmas felolvasások közt, viszonylag ritka volt a komoly zenei élmény, s a magvas mondanivaló. A szerzők tárgyilagosságát dicséri, hogy a rádió műsorpolitikáját joggal elmarasztaló véleményük keretein belül meglátják és méltányolják azokat a mozzanatokat is, amelyek arra utalnak, hogy még az akkori irányításból sem hiányzott a színvonalasabb műsorra való törekvés, amelynek érdekében indokolt volt az elzárkózás a minisztériumok és egyéb szervek műsorpolitikai beavatkozási kísérletei elől. A Rádió belső munkatársai közt művelt és igényes emberek is voltak, s rendezőnek, zenei igazgatónak, irodalmi tanácsadónak időnként a művészeti és szellemi élet igen kiváló egyéniségeit nyerték meg (Kern Aurél, Dohnányi Ernő, ódry Árpád stb.); a mikrofon előtt Bartók és Kodály, Karinthy, Kosztolányi, Móricz Zsigmond is szerepeltek; Sztravinszkij-művek is voltak műsoron, s olykor jazz-lemezeket is forgattak, dacolva a jazz-muzsikával szemben folytatott hangulatkeltéssel. A 30-as évek első felében - a népi írók megnyerésére irányuló kormánypolitika