Századok – 1977
Történeti irodalom - Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században (Ism. Kulcsár Erzsébet) 1045/V
1047 TÖRTÉNETI IRODALOM a jelenség megismétlődik az országbírók esetében, történetesen Szepesi Jakab országbíróvá emelésében. A 13. században már megjelennek az országbírói intézmény alacsonyabb rangú beosztottjai is, az ítélőmester, később a jegyző. A 13. század végére tehát kialakították az országbírói intézmény szervezeti kereteit. Tovább vizsgálja szerzőnk az országbírói intézmény történetét a partikuláris erők uralma és letörésük idején (1301-1328). Vizsgálódásait megkönnyíti az a tény, hogy az országbírói intézmény kutatásával kapcsolatban felhasználható oklevelek száma az itt tárgyalt időszakra vonatkozóan fokozatosan — az országbírói intézmény jelentőségével együtt — nő. A 14. század elejének trónviszályai idején a nádori tisztséghez hasonlóan mindig betöltötték az országbírói tisztséget is, valószínűleg egyszerre két személy is viselte azt. Sorra veszi a szerző azokat az országbírókat, akiknek politikai szerepléséről bővebb adatok birtokába jutott. Az első ilyen országbíró Csák János, aki Károly Róbert ellenfelével, Csák Mátéval állt rokonságban. Felmérve a helyzetet, a királyjelöltek várható esélyeit, Károly Róbert mellé állt, és legbelső tanácsosai közé került. Csák Jánost a Hermány-nembeli Lampért követte az országbírói székben, Károly Róbert okos választásaként. Megismerkedünk Lampért pecséthasználatával, akinek működése idején az autentikus nagypecsét mellett megjelenik a később általánosan használni kezdett kisebb pecsét. Ha a nagypecsét távol van, az országbíró saját gyűrűs pecsétjével helyettesítik. A szerteágazó bírói tevékenysége során kiállított oklevelekkel éppúgy foglalkozik a szerző, miként a bírói hatáskörrel, amely az anyaországon kívül Erdélyre és a Délvidékre is kiteijedt. Ugyanakkor nem kerüli el figyelmét az országbíró vagyoni helyzete, ami a különböző ajándékokból is jelentősen növekedett. Megpróbálja összeállítani az országbíró irodájának személyzetét is, bár arról a 14. század első negyedében nem sokat tudunk. A Lampértet követő Köcski Sándor működéséről szintén részletes,- mindenre kiterjedő jellemzést nyújt. Köcski Sándort Nagymartom Pál követi az országbírói tisztségben. Annak a korszaknak reprezentánsa Pál országbíró, amelyben a központi hatalom fölénye, valamint kedvező személyi feltételek révén az országbíróság kúriája megfelelően fejlődhetett. Ezt az időszakot Bertényi Iván az országbírói intézmény állandósulásának tartja, mert 1328 és 1349 között „a későbbiek során olykor évszázadokig fennálló, állandósuló elemet fedezhetünk fel az országbírói intézmény munkájában" (75.1.). Az 1330-as és 1340-es években az országbírói intézmény a királytól és annak kancellárjától elkülönült, önálló szervezeti egység. Az országbírót a királyhoz személyi kapcsolat fűzi. Olykor bírótársaival együtt Erzsébet királynétól való félelmükben nem jogszerűen döntenek. Az országbírói kúria működéséről szólva szerzőnk megállapítja, hogy a királyi udvar székhelyével együtt változott az országbíró tartózkodási helye is, az országbírót tisztsége uralkodójához kötötte, ezért követte őt. Az országbíró személyzetét viszont a familiaritás kötötte főnökéhez. Ezek között az első helyet az alországbíró foglalja el, bíró társként szerepel, de nagyobb fokú önállósága nem volt. Nagymartom Pál országbírósága idején növekedett meg az ítélőmester szerepe, aki korábban inkább jegyző volt, most azonban igen fontos szerepet kapott az ítélkezésben. Ugali Pál személyében az országbíró olyan ítélőmesterre talált, aki szakmai képzettségének köszönhette hivatali karrierjét, áttörve a familiaritás korlátait, és jelentőségében felülmúlta az akkori alországbírót. Az országbírói iroda írásbeli tevékenységét ugyanekkor a jegyzők végezték. Megemlíti még a szerző az
