Századok – 1977
Történeti irodalom - Molnár József–Simon Györgyi: Magyar nyelvemlékek (Ism. Bolla Ilona) 1043/V
1044 TÖRTÉNETI IRODALOM — többek között a magyar történelmet — tanulmányozók számára is még jobban hasznosítható gyűjtemény legyen. Esetenként ugyanis az olvasónak nehézsége, bizonyos vonatkozásokban pedig hiányérzete támad a könyv használata közben. A könyv használatának nehézségei az alábbiakban mutatkoznak meg. A szerzők bizonyára helyesen jártak el, amikor az egyes nyelvemlékek olvasatánál az APhl jelrendszerét alkalmazzák. Az APhI-féle hangjelölési rendszert röviden ismertetik a könyv előszavában. A nyelvészetben tájékozatlan olvasó számára ez az ismertetés nem elégséges a szövegek olvasásához. Célszerű lenne példákkal illusztrált, nagyobb táblázat készítése, hasonló kiejtési példákkal, mint ezt a jegyzetben közölt négy magánhangzó ejtésének bemutatásával teszik (6.1.). Megfontolandó továbbá, célszerű-e a fentebb ismertetett 9 pont mindegyikét hat évszázad nyelvemlékeire egyaránt alkalmazni. Különösen megkérdőjelezhető a 6. pont egyöntetű alkalmazása az összes nyelvemlékben előforduló „nyelvjárási" jelenségekre. A laikus számára ez a pont megtévesztő. Általános érvényű nyelvi norma keresésére készteti olyan korban is, amikor ilyen nem volt. A nyelv-, ill. hangtörténeti jelenségeket nyelvjárásiakként foghatja fel a járatlan olvasó. A hiányérzet az ismertetett nyelvemlékek típusbeli és korszakonkénti megoszlásának aránytalansága, helyenként pedig a szómagyarázatok elnagyoltsága vagy hiánya miatt keletkezik. Az aránytalanság számszerűségben is szembeötlő. Mi indokolja pl. az államalapítás előtti kor szórvány emlékeinek teljes mellőzését? Továbbá államiságunk első négy évszázadának nyelvi bemutatását összesen 9 (!) nyelvemlék szolgálja, a következő két évszázadét azonban ennek mintegy nyolcszorosa. Az aránytalanság akkor is fennáll, ha a jelzett négy évszázadból - a Halotti Beszéd és az Ómagyar Mária-siralom kivételével — főleg nyelvemlék-töredékek, szórványok, glosszák, míg a másik két évszázadból összefüggő szövegek állnak rendelkezésre, amelyek a nyelvi állapotra sokkal jobban rávilágítanak. Ám valamely korszak bármilyen jelentős számú nyelvemléke is nagyjából azonos fejlettségű szókincset tükröz. A szerkesztés egyenetlenségének következtében a történetiség elve csorbát szenved. A 12—13. századi — az Ó-magyar olvasókönyvből átvett — szemelvényeket frissebb, hasonlóan gazdag szórványemléket tartalmazó szövegekkel lehetett volna felújítani. Különösen bővítésre szorulna a 14. század nyelvemlékanyaga, amelyet a kötetben a Gyulafehérvári Sorok és a Kőnigsbergi Töredék képvisel. A 14. századtól szórványemlékeket már nem közölnek a szerzők, noha a 14—16. századból fontos lenne legalább egy urbárium-részlet közlése. Ez a nyelvészettel foglalkozók ismereteit is gazdagíthatná: részint támpontot nyújtana a névtudományi vizsgálatokhoz, az egy- és kételemű nevek közötti átmeneti típus megfigyeléséhez (pl. Nicolaus dictus Thouth, Phynta dictus Molnár stb.), másrészt a gazdasági élet fejlődésével a szókincs olyan bővülését lehetne megvilágítani, amilyenre a közölt forrásokban nincs példa (a városi fejlődéssel jelennek meg pl. az utcanevek: Cherwcza, Hathmegwcza, Huzwwcza, Zydowcza stb.). Nem lenne érdektelen olyan oklevélrészlet közlése, amelyből nyomon lehetne követni a 13. századi és a 16. századi nyelvi állapotot egyaránt. Pl. 1273-ból fennmaradt Kun László király Rajka földről szóló oklevele, teijedelmes határleírással, sok magyar szórvány emlékkel. Az oklevelet 1546-ban magyar nyelven átírták, azaz lefordították. A két oklevélnek, vagy legalább helyneveik egy részének az összevetése a nyelvtudomány szempontjából is hasznos lenne. (Mindkét oklevél eredetije megtalálható az Országos Levéltárban, kiadásait
